Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Akasztott sóhaj, mely önlevébe fő... Elmémet, jaj, s nem életem féltem! János, te tudod, én nem ezért éltem... A vérző idő elfalja társaink. A Tízek fogynak. Öten lettünk csak, ím... S Pesten vakaróznak a rühes óriások, ricsajozik nagyon bélpoklos bandájuk, megítéli az Ur az ilyen életet, holdfényben rajzik a fosó sáskasereg, szeméttel vannak tömve a lapok, nem, János, ezeknek verset én nem adok! A hirtelen támadt tengernyi zseni literatúránkat kempelenezi, orgazdáik élén ágrólszakadt istenek osztogatnak nekünk, közölni, kegyeket, kuruttyolás, krákogás, bőgés és röfögés, s a kritika, míg hozzám dörgölőzik, lábikrámba falva envéremen hízik... Átkozom az első verssort, melyet írni kezdtem, a napot, melyen csúfságomra poétává lettem... Verseimet tarisznyámból a földre kiborítom, s lehugyozom, János, miként itten írom, egyet-kettőt mégis sírva felemelek, ez se hugyos, mondom, ez se, és reszketek, a könnyek között, egyenként, észre se veszem, s lassanként a földről mindet felemelem. írok neked, írok e szörnyeteg éjben, ázik a szemem keserű levélben, Lázár lettem, János, meghalni lenne drága, de élni kell így is, százszor Jóbbá válva. Vagyonban, testben, hitben koldus vagyok, koporsómon fényes szögek a csillagok, döglőfélben levő, sorssal vert poéta, óceánba ömlő folyó maradéka, a torkolatnál mégis gyorsítom futásom, van erőm még, van tán talpra állnom. Bár ugrándozik szemem borjú módra, 276