Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

falaikat megcsalatott, őrült Sámson rázza... Ó, mint a szájból a zsírtalan puliszka, kitolul könnyem, s penészes föld issza. Hidd nekem, János, itt minden -minden az isteni szép s a baromi bolond közt, középen lebeg, vérező szemünkkel nem látjuk az eget, s ahelyett, hogy vén sasként sziklához verném orromat, morzsolom, mint szú a fát, magamat, dagadt torkom véres, a mellem szétrepül, éppen mint népünk, éppen mint hitünk, az emésztő, űző láz igen megragadott, fennállva gyötrődöm, mint a befalazott. A sors, ez a gonosz kártyavető játék, ha úristenként mindent jó előre látnék, akkor is, János, úgy is kifosztana, s ragyogna mindig mindennek gonosza. Lelkem bár magosba, tökéletesre tör, fájdalmam a fényben tündököl, mint vallatókorbács, kínom háromágú: álmomból felver a brucki dörgő ágyú! Láthatod, írásom köszvényes emberé, mellem, májam, kezem valami megveré, jéghideg és tüzes idegrángás gyötör, iramolva zárul körülöttem a kör. A tegnapi jajnak lesz elmém lassan mása: ó, kötél által kivégzettek végső rándulása! Emlékeim hútelen, bamba kisgyerekek, pokolra rántó képtelen képzetek: Boldog ördög. Nagybélú szent. Ámen. Tündér köszvény. Megnyúzott víz. Á, nem! Részeg hattyú. Forró jégcsap. Ár. Mézes kréta. Ügető fül. Fogatlan láthatár. Bőröm, mint a sárgadinnye héja, kínom, mint a bélpoklosok kínja... Pólyázott dög. Édes, vigyorgó levegő. 275