Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

nyakukra vala az öröm büdösödve, a vígság pondrói hemzsegtek szemükbe', s gondoltam legott, ej be szép emberek, s megfordultam, végleg hazamegyek, az örök-nyájas kurva, a csalogató remény eltart majd valahogy e lázas földtekén, mert akkor, ifjan, a ringyó nemtelen a Duna-parton — vért köptem — azt súgta nekem, nyájadban dolgod erősen végbevidd, mindeneket értve istentói porszemig. S mint fiadzó medve, lám, nem nyögök oly nagyon, csak folyton és folyton, s igen borzadozom, s cipelem mindenkor, mint gólya néma jaját, lelkem és népem bánatát. (Jön eszembe, Jánosom, a minap, belépvén házamba vállbojtos honfiak, nyájasan az értésemre adták, személyemet őrzik igen becses akták, jobb lesz hát, Tompa úr, nem írni verset, nem bolygatni negyvennyolcat s lelket, hogy kiszabadult, adjon Bécsnek hálát, mert nyakába akasztjuk a megye zsandárját, s háza kéményére gólyafészket rakunk — ha elküldi a gólyát, majd mi beleszarunk!) Sírni való aszály van, száraz szél fú itten, megveszett az idő, ládd, minden tekintetben, feleség, gyerek, én, az ökör és ló beteg... S a besúgó, önző, söpredék emberek! A nép egyre korhelyebb, szegényebb, mutogatja magát az áradó fekélynek, fájdalomban, ínségben be gazdagok lettünk, isten keze súlyosan s folyvást van felettünk... Göncben járó sok-sok törvénytelen gyerek, az anyakönyvből késpengével kivakart szép nevek, nyomorúság, bujaság, tobzódó rémek, ínség, csapás, kolera, dög, adó és német, dűlőfélben isten s paraszt háza, 274