Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

VI Ezernyi ok és okozat szövődött össze, megszabta kemény, furcsa sorsomat: folytatni kényszerít, amit folytatni nem kíván a lélek, s az egyetlen, folytatni áhított emberséget, mint negyvenötben a Duna hídjait, aláaknázták rég az orv stratégák. Ilyen a hidak sorsa, az ár és szakadék felett, két meghasonlott part között ők az elrekesztett út folytatása, a megbékítő kézfogás, ó, láttátok a felrobbantott, szomorú hidakat, az ár dübörgő mélységéből vádlón az égre ágaskodnak csonka pilléreik, rohanó vizek közt némán, rendítetlen állnak; a hidak holtukban is protestálnak. Vádolok, kiáltok némán, mint a csonka hídpillérek: nincs egyetlen egyértelmű, igazán békére teremtett emberi mű, s ha van, fölrobbantják, akár a megadó, türelmes hidakat, vagy kényszerítjük őket, hogy hátukon ágyút és tankot hordjanak. Jaj! Visszájára fordul minden emberi szó, megsüketít a harsány hang, s a némaság oly messze hangzó. Híd sose voltam, eleve így születtem már: felrobbantott és csonka hídpillérnek; elődöm, ősöm nincs, senkit, semmit nem folytatok, és nem lesz folytatásom. Állok a mélyben, s egyre távolodnak tőlem az ölelésre vágyó partok. Örvény és ár mossa szörnyű talpam, perzseli szikkadt, csupasz koponyám a nap. 165