Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Bárczi István Különválva Mozdulnak tagjaim. Csikorgó lassúsággal, s szinte különválva idegek, izmok, csontok. Ujjaim részegen egy szétmorzsolt virággal bajlódnak, én meg nézem, s érzem, hogy szertebomlok. Látom körben a fákat, zöld pajzsok, levelek védelmezik, és őszre megtelítődnek vérrel. S bennem, mint rajzó méhek, a felgyűlt ingerek szökni készülődnek, nincs számukra elég hely. Külsőleg minden rendben, valami verset mondok, döbbeneteimnek ilyen a szimptómája. Egykedvű menetben tudósok meg bolondok hullnak ki belőlem, s lerakódnak a tájra. Elnyúlok az időben. Roppant sejtjeimben őskori karcok, tenger, csigalenyomatok. Széthullok, összeállók, és ismét, és ez minden. S nem tudom meg soha már, hogy ki vagyok. Fejem felett vascsillag, valaki onnan néz le millió fényévnyi távolságokra tőlem. Érzem csupán, mert az ész kevés, hogy értse: Ott is én vagyok, csak máskor, más időben. (1966) Monoszlóy Dezső A rengetegben Itt kő és aszfalt csupa kő csupa aszfalt soha sincs vége fehér lapokként szemem előtt táncol 166