Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

óriás tenyere. Nézem a tájat. Alszik. A szemem egy parasztház vaksi ablaka. Fekete felhók — sárga hold, fekete felhók — sárga nap; így múlik az idó; tengerként árad, árad a temető. A vályogházak, rogyó fekete kazlak, kerítések, csapzott fák az elmúlás vizében áznak; fuld

oklik, hörög a kolomp s a harangszó. A pásztorok, parasztok, barmok, növények húsa lassan fekete sárrá foszlik. Fúvatlan irgalmatlan fú a szél, s közömbös, szörnyű fények pásztáznak át a halál vibráló, áttetsző közegén. Fejem fölött, szívem alatt a roppant űr: fekete por és pára száll, vagy hó esik, s belévegyül a bujdosó nap, hold, porzó csillagfény. Micsoda látvány, istenem: túl a szem borzongó, hártyás üvegén — parányi kozmosz! Egy végtelenbe táguló vízcsepp vagy könny a mikroszkóp alatt, tenger gyanánt habzó akvárium. Nézem és nézem: álmában is öldöklő hazai táj, roppant idegenség. Itt élek, vagyok: szétmálló percnyi tény, egy kis sziget a permanens dúlás és elmúlás kellős közepén — belül csontváz, vajúdó fájdalom. Akár a sír. Őrlik az életet szüntelen sötétben őrlő, rágó zsigereim. Őröl a világ engem, én is azt teszem vele; teszi a fű, a lomb, a féreg, s épp ebbe hal bele... 164