Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

ingben, vasalt ruhában, civilizáltan álldogálok; ketrecen, rácson kívül visszabámulok a ködbe, redves, villózó sötétségbe. Álarc az arcom, íme, lássatok, mulattat engem is e majmok torz, trópusi vidámsága. Idegeimben egy el nem robbant robbanás feszül, s titkolt félelem borzongatja bőröm, mikor a szél, halkan és óvatosan, védtelen hagyott hátam mögött a nyírt pázsit füvére lép. Üvöltenék, menekülnék — ó, vissza, vissza az időbe — valami új és ismeretlen borzalom előtt ismert és elviselhetőbb borzalmakba. Hiába futok, nincs visszaút, magam vagyok a bárka és a vízözön. Elárasztottam minden tájat, tengert, s elérek minden bolygót, remegő, sápadt csillagot. Kénytelen úszöm, áradok. Nem élhetek szörnyű szerszámaim, a gépek nélkül: a mindenségben építem meg új Ararát hegyét. NEGYEDIK TÉTEL I Széthullottam, akár egy bomlott óraszerkezet. Tízezer kis kerék vagyok, és minden kis kerékben külön-külön ketyegek. Ahány kerék — annyiféle időt mutatok: járásom iránytalan, szédült mozgás, gondolataim csillogó üvegcserepek, örömem tört edény, fájdalmam is részfájdalom. 161