Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Keringek, akár egy kerge hold. A pályám kifordított, furcsa kör — kerületén sugarai mind összetartanak: egy alig létező, kiterjedéstelen kis pont vagyok — a teljes üresség, s körül a zagyva teljesség, ha kiáltok, csak ezt a zűrzavart, káoszt visszhangozom. Olykor gyógyíttatom magam, pedig a beteg nem én vagyok: a világ nagy-nagy kórház, karból szagú, végtelen folyosó. Egy kalap, egy kabát alatt, mégis külön-külön sétálnak végig rajta szerveim: kimetszett, béna nyelvem, fuldokló tüdőm, a májam, vérző vesém, sikoltozó szívem, s az orvosok mindig elfelejtenek konzíliumot tartani. A sok lelet között elsikkadt rég a diagnózis. Szétvetettek a külső-belső ellentétek — ó, ki fog engem újra összerakni! Harmónia, összhang helyett rozsdás abroncs gyanánt szorít, üres hordóvá kényszerített össze a rám erőszakolt, meggyűlölt fegyelem. V A világ valami bomlott órás műhelye. Fal falra tornyosul, mint egymást tükröző száz tükörben a tükrök végtelen sora, s minden falon ezernyi óra ezer óra mellett: mérik, egyre mérik — mit mérnek, mondd? Vonatban ülsz, alattad, végtelenre nyújtott síneken, dübörgő másodpercek hánykolódnak, akácok, sürgönypóznák elszökő, gyáva ritmusára ver 162