Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

s utána nem bánom, ha verset írsz. III Nagypéntek. Ő puskát ragad, és nekivág a rengetegnek, vad galambok kísérik és lucskos verebek. Élő dicsfényként lebeg feje felett a sok madár, puskája szép acélcsövét aranyozza a napsugár. Vadászni megy, de megesik szíve a fácánokon, vállára ejti fegyverét, és csörtet át a bokrokon, észreveszi, hogy fakad a völgy tisztásain a fű, tudja már, hogy rokona a vadgalamb s a keselyű, a hűvös űrben lehever a sápadt csillagok közé, és forró tenyerébe vesz egy pörgő égitestet: „Parányi úszó rögdarab, könnycseppnyi tengerekkel, meddig bírsz forogni még, megrakva gyötrelemmel? Hazánk vagy-e, vagy börtönünk, anyánk vagy mostohánk? A fény felé emelsz-e, vagy önnön kezünkkel sújtsz le ránk?" IV Az imént megfeszítették Krisztust. 157