Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

III Ülök a szobrok tenyerén, a világ zenéjét hallgatom, kezemben karmesteri pálca, harmatcseppet hintáz a szél az eső verte vén bokrokon, és felbúg a Holdfény-szonáta. Beethoven süket csendje vesz körül, a szobor hideg teste megremeg, kigyúl a fény, s a színfalak mögül bohócok lisztes arca rám nevet. (1964) Zs. Nagy Lajos Nagypéntek 1964 I Az imént megfeszítették Krisztust, költőnk most a rég tanult passiót énekli gyermeki áhítattal, és szőnyeget porol. Verseit hajnalban felfalták a gyíkok. Most már nem ír, csak álmodozik, s gyerekeket nevel. Keménykötésű srác az egyik, őt bokszolónak adja, a másikból táncmester lesz, vagy dzsesszdobos. A felesége könyörtelenül vasal: inget, pelenkát, boldogságot. Nagyon helyes, ez nem valami kócos évszázad, legyünk finomak és előkelőek. A szilvafán vadgalambok turbékolnak. Gyászruhás lányok az úton sietnek megcsókolni 155