Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

nyűtt szövetén szűrt hold játszi ezüstöt ereszt. Lábam ökölnyi paták ugar-ótta nyomán le- ledobban, kürt szava simogat, és láttat a simogatás: vér lesz a víz, fej a fű hegye, hun csata dúl a habokban, szerte a szűz sarakon római sírokat ás. Meglehet, él még frank Szamo, áll még szláv birodalma. Kincs nyög az éjbe, bilincs — sarcterelő avarok. Bűbáj-bálokon ölteli delnők dőlnek el alva, árba bukó derekuk halva tovább kavarog. Morva, magyar, besenyő, buja bolgár, marcona mongol pusztít, szánt szanaszét, gyászt és éltet arat. Nyár tüze gyújt, jeget sorvaszt, télvég vad vize tombol; romba hanyatlik a múlt, ránk csak könnye marad. Hol Janusunk, hol a kék olasz égbolt vágyasa, hol van?... Porlad, lám, a szeráj — hol fut a büszke török?... Füsttől szennyes a menny mifelénk, ormán telihold van — bolygó, percnyi világ — s szunnyad a föld, az örök. Bécs is megbékélt. Kurucok keserű unokáin nem lel jó falatot Haynau dőre foga. Nincsen szolga, sem úr, se ki testvért ölne ma, Káin: mind oda végre a bűn, annyi kor átka oda. Immár sáslevelű láp lombja lep el lomot, éket, kéjt, könnyet, kacagást zöld láp lombja lep el... Ó, mért nem vagyok ős tor táltosa, áldani téged, békedalos temető, posvadt, lomha lepel! — Lassan holttá némul az éj, csak a csillagok ontják zörgő kincsük az ősz, mély Duna tükre felé. Megborzongat a csönd: a halál zaja; kései mondák kelnek a perc méhén, szállnak utódok elé. Új vészt sejtet a pelyhehagyó, vak, váteszi holló; látod? — a hold arcán felhő árnya szalad. Jön már, elnyesi életem, érzem, a nagy hideg olló, elpihenek valahol friss fű selyme alatt. Jó lesz a bús, könnydús anyaföld melegén, hazaérve, hallani zsongni a sást, csengeni víg patakom, mondák bajnokaként fölszállni a csillagos égre s fényt, fényt szórni, reményt, végig a szent sarakon! Mert amiért ezerévek rendjén hullani kellett, békét hirdet a hant, féltve borulva fölém, 133