Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Ozsvald Árpád Titkomat én is Zörög a nádas, a barna szálak köröttem fázón összehajolnak. Titkokat súgnak, titkát a tájnak, fönt a magasban szállnak a varjak. Befagyott tavon hallgatva állok, titkomat én is szeleknek szórnám, földbe elásnám, mint tette hajdan Mídász borbélya, kótya cselédje, ha tudnám: egyszer eljutna hozzád, kicsi bogárkám lelkem lidérce. (1956) Simkó Tibor Remények elégiája Halkan lebben az éj, veri szárnya az alkonyi partot, méla szavú fűzfák intenek álmatagon; pusztai kóbor kedvem elillan már, hazatartok — társam gondtalan árny s zajló árnytele gond. Csillagos égalj ég örök őrtűzként körülöttem, közbül a menny magasán ó hadiút kanyarog. Tűnt viharok szele száll, múlt szellők illata röppen; lankad a szél, s a szagok foszlók már, fanyarok. Lápfű erdeje zsong... Csacsogó séd habjai csengnek, futva, kacagva a dús Iszter-iszap televényt: rájuk pompás pontuszi part vár — ez tunya csendek halk hegedőse marad zord meder unt peremén. Pompás pontuszi part, pálmák hona, égszínű öblök, hajnalon esdő pírt festő távoli táj; hívhat tengered, önfeledés-melegébe nem ömlök, bármily mord ez a föld, bús dala bármint fáj!... Hópuha tollú holló lengő pelyhe, az, most lágy-feketébe borít minden nappali neszt. Gondom is elcsitul, ím, lelkemre a régi remény- rost 132