Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Most itt vagyunk, egymás sorsába látunk, Biztatjuk egymást: a sors ugyan kemény, De azt, ki bátor, nem tiporja el. Fájdalmunk éget, de ajkunk mindig néma, Tudjuk, sorsáért mindenki felel, Halkan beszélünk: kis városunk a téma. óh! hogy szerettük minden porszemét, Pedig valljuk be, bőven volt belőle, Minden kis házát, minden kis kövét, Szinte naponként álmodunk felőle. Idézzük minden kicsi utca arcát, Mit hetyke kedvvel ezerszer bejártunk, A fűzfákkal körülvett Nyitra partját, Hol esténként egy barna lányra vártunk. Elhallgatunk, mert fájni kezd a szó, Csak nézünk, lelkünk messze-messze szállt. És hogyha kérdik, képzeletünk hol járt, Bevalljuk: Otthon. Temettük Érsekújvárt. (1947) Csontos Vilmos Benešhez Miért haragszol reám, s mért vagyok Elítélt, és miért tagadsz meg engem, A magyart — aki itt nőtt —, s hagyod, Hogy menjen?! Sőt útját sepred: lépjen, fusson. Nem számít: célja, hogy merre vezet? Tovább élni, itt — az ősi jusson — Nem lehet?! Vállamon bús évek nehezülnek, S ha távozom: nem bánja senki se? 128