Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Ismeretlen szerző Deportálás Rejtelmes gépbúgás hallatszik távolból, Hurcolják a népet Taksonyfalváról. Hangos zokszó tör fel, búcsúzik a nép, Elviszik a magyart, mindenkit, aki ép. Nincs mentség számára, nincs más menekvés, Csak a fehér lap és súlyos betegség. Kevés bútorkáját autóra rakják, otthagyják a többit: földet, házat, marhát. Amit szorgos kézzel összekuporgatott, Ellenérték nélkül prédának otthagyott. Nem tehettek másképp, nem volt irgalom, Mert elfojtott mindent erős karhatalom. Taksonyfalva népe körül volt kerítve Sűrű csatárlánccal, s nem volt menekvése. Úton, útfélen portyázó járőrök, Fegyveres katonák, csendőrök, rendőrök. Az igazoltatásnak nem volt határa: Gyanús volt az ember a maga falujában. Hurcolják a népet messze idegenbe, Hallatszik a sóhaj: Istenem, ne hagyj el! Szabadságra vágyott Taksonyfalva népe, Mégis szolgaság lett szorgalmának bére: Ahogy megérkeztek a szolgavásárra, Megtudták, hova jöttek, melyik majorságba. Olcsó lett az ember és préda a nemzet, Sajnos, nekik kellett elszenvedni mindezt. Bárcsak a jó Isten könyörülne rajtunk, Hallgatná meg imánk, amit rebeg ajkunk, Ne sanyargatnának ártatlan népeket, Köztük a miénket — a Magyar Nemzetet. Látnák meg egymásban Isten teremtményét, S követnék Istennek eme törvényét: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" Ez volna a földön a legszebb parancsolat. 126