Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

kalászt ért lágy bucsu-sugára, hol most csak fü van, s temető. A szőlőtőkék mind karótlan konyítanak busán fejet — óh jaj ez őszön, jaj ez őszön üröm terem majd bor helyett! Gyümölcsös ágak le-letörve kereszt sem tárja karjait — mint eltaposott kék giliszta tátong az űrbe ott a hid. A falu utcái kihaltak — hová lett az, ki megmaradt? A pásztorok rekedt dudája? A konda reggel nem szalad. Füstösen dülledő romok közt nagyanyó immár nem mesél, regék helyett távol panaszszót sodor ide az esti szél. Hová emlékek méze láncolt, hol álmodtam halk esteken, a régi meghitt, drága tájból ennyi maradt hát csak nekem... Óh régi évek, gyermekévek, midőn még más volt minden itt, vidáman néztem szebb jövőbe s vitorlám dagasztá a hit!... Nem hoz titeket senki vissza, ti elmúlt, boldog perceim... A háború, mint annyi földön átzúgott szivem telkein s kiölte mind, mi benne vig volt, mig árva lett, levert, kopár — A tünt öröm elérhetetlen, mint sziklán havasi gyopár. Garamkövesd, 1945. junius.) 124