A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Duba Gyula - A viharok időszaka

Bárcsak beszélne, gondolta a férfi, legalább szólna, mondana valamit. De az asszony néma maradt. Könnyeit azonban nem rejtette és nem is törölte le. Feldúlt és szerencsétlen volt, magába zárkózva, némán szenvedett. A férfi nem sajnálta, mert nem értette őt, és szinte gyűlölettel nézte: mártírnak képzeli magát, gondolta kétségbeesetten és dühösen, de miért...? Az esőcseppek nem sűrűsödtek, inkább még ritkultak, és látták, hogy a dombokat megülő felhő csak előőrse egy hatalmas kékesfekete viharfelhőnek, amely nyugati irányban a tenger fölött terpeszkedett. Megfoghatatlanul, szinte állandóan mennydörgött, de a villámok fényét nem látták, mintha a viharfelhő felett nagy magasságban még egy vihar dúlna, és a mérhetetlen erejű, égő vonalak, a természet roppant és dühös energiájú kisülései ott futnák be a horizontot, hogy helyreálljon a légkör egyensúlya. A tenger szürke volt, a levegő hűvös. Szobájukban az asszony lefeküdt az ágyra, és hang nélkül nézte a mennyezetet. A férfi a teraszon a fürdőköpenyeket teregette egy kötélre. — Miért teregeted ki? Nem nedvesek! — Valóban — ismerte be a férfi —, szórakozott vagyok. — Régen, amikor még nagyon kicsi lányka voltam, talán három-négy éves lehettem, Abbáziában nyaraltam a szüleimmel. Apa lehozott vonaton, aztán visszautazott, és én ott maradtam anyuval. Meleg volt, pálmafák alatt jártunk, sokat sétáltunk, este olyan illatos és párás volt a levegő, mintha mesebeü tájon jártunk volna. Én akkor nagyon boldog voltam. — Tudom — mondta a férfi —, már mesélted. Én akkor egy iszapos medrű patakocskában fürödtem, minden nyáron ott fürödtem gyerekkoromban. A patakból tehenek ittak, és pocsolyává gyúrták a medrét. Én is nagyon boldog voltam akkor, és emlékszem, hogy szép meleg nyarak voltak... — Minden éven eljöttünk Abbáziába, és szépen öltözve sétáltunk a pálmák és fügefák alatt, nagyon szép kislányka voltam, anyu is szép asszony volt... Amerre jártunk, megbámultak az emberek... Azóta sem voltam olyan boldog, mint akkor. — Szép volt — helyeselt a férfi —, mezítláb jártunk a porban, és öreg biciklikerékkel karikáztunk... A tenger olyan messze volt tőlünk, hogy azt hittük, csak a mesékben létezik. Sok-sok év telt el addig, amíg megláttam a tengert, és elhittem, hogy valóban a horizont széléig ér a vize, és még azon túl is folytatódik, s a vize sós... Azért is föllelkesített 98