A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Duba Gyula - A viharok időszaka

a látványa, mert magamtól értem el a tengert, s azóta is boldog vagyok, ha megláthatom... — Tudom — mondta fáradtan az asszony —, ha két hétig zuhogna az eső, akkor is boldog lennél, mert itt lehetsz. — Boldog lennék. Ülnék a teraszon, és nézném, hogyan változik a tenger színe az esőben, figyelném a felszínén képződő „folyókat", és azon gondolkodnék, hogy milyen erők és áramlások okozzák őket. Lemennék a városba, és járnám a szűk és nedves utcákat, megfigyelném a kikötőben horgonyzó halászcsónakok és vitorlások nevét, s este egy üveg vörösbor mellett ülnék a teraszon, úgy hallgatnám az esőcsatornában a víz csorgását. Nem adnám könnyen a tengert, megszereztem magamnak, az enyém... — A tiéd... A saját erődből birtokolod, mert te eredményeket érsz el, megvalósítod önmagadat. Minden tetteddel előre lépsz. — Előre... állandóan előre megyek. De te azt nem látod, nem érdekel. — Nem tudom... Én már jártam ott, ahová te igyekszel. Nekem ez egy helyben topogás, s közben látnom kell, hogy hibákat követsz el. — Mint mindenki, aki tesz valamit. Mint talán te is... — Először történt meg velem, hogy nem kaptam virágot a születésnapomra, és nem csókolt meg senki — mondta fakó hangon pz asszony. — Életemben először történt ez velem. A férfiban egy pillanatra megrándult szív és agy, s kínosan megvonaglott. Előző nap az utazás izgalmában és feszült hangulatában megfeledkezett az aszszony születésnapjáról. Tudta, hogy az asszony ezt az ő teljes érdektelenségével magyarázza. Néhány másodpercig bénultan állt, nem tudta, mit tegyen. Megoldhatatlannak érezte helyzetét, ürességet érzett magában és sivár kietlenséget maga köröl. Ösztönei megsejtették vele, hogy ha most nagyon emberien és melegen bocsánatot kérne mulasztásáért az asszonytól, talán megváltozna körülötte a kietlenség és megtelne életmeleggel, de az akarata képtelen volt arra, hogy feledékenységét bűnnek ismerje el, amiért bocsánatot kell kérnie. Némán szenvedett az asszonytól és önmagától, és egyedül szeretett volna lenni, hogy felszabaduljon. Az asszony lehunyt szemmel feküdt és hallgatott. A férfi néhányszor mélyet lélegzett, és a mindekettőjüket megváltó pillanat lehetősége elmúlt. Elenyészett kegyetlenül és visszahozhatatlanul, mint minden pillanat, amely talán sorsforduló lehetne az életünkben, s amelyet elmulasztottunk. A férfi most már szólni sem tudott, nem volt mondanivalója, némán kiment a teraszra, majd lement a társalgóba, és bekapcsol99