A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Duba Gyula - Látogatók

fürdettek meg a patakban. Maguk közé fogadtak, nevelgettek. Jóindulattal voltak irántam, de ez nem gátolta őket abban, hogy néha a rovásomra szórakozzanak, rászedjenek, nehéz helyzetemben magamra hagyjanak. A lányos házak elé vittek, és elmagyarázták, hogyan kopogjak be az ablakon. Maflán megkérdeztem, hogy mit tegyek, ha kijön a lány. Megvetettek, s Bálint azt mondta: „Bátran viselkedj, ne gyulladj be... soha ne légy mátoha, mert azt a lányok nem szeretik!" De a lányokkal való viselkedés módját nem részletezték, magamtól kell rájönnöm: „Ne félj", mondták, „minden magától jön és természetes lesz, ha egyszer kijön hozzád a lány...!" Bálint Tatár Jolánhoz járt, a Part alá. Mindnyájan tudtuk, de nem beszéltünk róla, mert Bálint nem engedte. Jolánhoz való viszonyának titkaiban nem osztozott senkivel. Elkísértük este, amikor a Part alá ment, de a háztól távol, egy sötét közön ránk parancsolt, hogy ne menjünk tovább. Nem kell neki tanú! A sötétben maradtunk, vártuk, míg Bálint bekopog az ablakon, halkan, szó nélkül várakoztunk, csak a cigarettánk fénye világított a sötétben, parázsolt, mint Jack London regényében a tűz mellé húzódó aranyásó körül az éhes farkasok szeme. Hallottuk, hogy nyílik az ajtó, valaki kijön, suttogó beszéd támadt, sóhaj és halk nevetés, aztán egyikünk így szólt: „Gyerünk, a faluba!" Lefelé indultunk a közön, nyugtalanok voltunk, játszani akartunk, mint a csikók, rekedten, rikoltozva daloltunk, és a magunk módján duhajkodtunk. Lobogó nyugtalanság űzött, indulatok tüze égett bennünk. Nem tudtuk okát, csak éreztük, tombolni szeretnénk, birkóztunk és durván lökdöstük egymást. Bálint szerette Tatár Jolánt, azért nem beszélt róla soha. Más lányokról, asszonyokról néha szót ejtett, de róla soha. Aztán megtudtam, hogy apja tiltja a lánytól, megfenyegette, hogy megveri, ha odajár. Alacsony, inas férfi a Bálint apja, szűkszavú, kemény gazdaember, szívós, mint a szíj és rideg, mint a kő. Józan, számító paraszt. Keményen bánt Bálinttal, valósággal hatalmaskodott felette. Csodálkoztam is, miért tűri az én sólymom, hogy a nyiszlett apja úgy bánjon vele, mint egy senkivel, mint valami teddide-teddoda emberrel, egy beszari alakkal. Azt pedig el sem tudtam képzelni, hogy megverje... Mégis bekövetkezett, amit nem tudtam elképzelni, a szemem láttára valósult meg, és őszintén megrémített, valósággal kétségbe ejtett. Nem értettem a történteket, olyan mélységet éreztem mögöttük, mellyel még nem találkoztam s talán soha nem ismerem meg igazán. Dermedten néztem a holdfényben lezajló látomásszerű eseményeket, hallgattam az eresz alatt Tatár Jolán jajongását, visszafojtott, s fel-feltörő sírását, és 62