A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Duba Gyula - Látogatók

nagyon féltem. Nem magamat féltettem, általában féltem, mint amikor a tapasztalatlan lélek rémítő, megfejthetetlen titokkal találkozik. Emberhaláltól tartottam. Semmi ilyen nem következett be, de én akkor a szorongásba és iszonyatba majd belepusztultam. Az az éjszaka mélyen emlékezetembe vésődött, nagyon régen volt, a képet mégis könnyen felidézem. Megrendítő élményeink lelkünk mélyén, a felszín közelében élnek bennünk, könnyen láthatókká válnak, ha rájuk gondolunk. Arra az élményre nem szívesen gondolok, rossz érzésekkel körülvéve maradt meg bennem, és a lesújtó érzések még ma is megkínoznak, megrendítenek és elkedvetlenítenek. Mégis eszembe jut néha a szeptemberi éjszaka... A barátaim nem jöttek ki a faluba, egyedül csatangoltam az utcán. Nyugtalanul kerestem valakit, akivel szót válthatok. Tíz óra lehetett, a tiszta égen nagy sárga telihold ragyogott. A sápadt holdfény szürke árnyékokkal népesítette be az utcát, az árnyak mozdulatlanok voltak, nem változtatták helyüket, hangokat sem hallattak, nyugodtan várták a hajnalt. Az ablakok sötétek. Csendes és nyugodt a falu, a kutyák is némák, léptek zaja nem veri fel a csendet. Ilyen lehet az örökkévalóság, félhomályos derű, csend és mozdulatlanság, mely mögött mégis élet lüktet láthatatlanul. Messze utcai ajtó nyílik, és megindul felém egy sötét árny, távolról figyelhetem és követhetem közeledését. Bálint az. A Part alá vezető közön Tatárék felé tart. Hozzácsatlakoztam és megkérdeztem, elkísérhetem-e egy darabon. „Gyere", válaszolta, ,,ha nincs jobb dolgod!" Szűkszavú, szinte mogorva hozzám, aüg vet rám ügyet. Magába merült, de erre akkor nem figyeltem, örültem, hogy elkísérhetem. Boldog voltam, hogy kettesben vagyok vele, büszke sólymommal, akit annyira bámultam. Fontoskodva fecsegtem, játszottam a komoly felnőttet, komédiáztam, hogy jó benyomást tegyek rá. De alig figyelt, bár erre csak később jöttem rá, szűkszavúan válaszolgatott, s én buzgón más témára tértem, hogy a beszélgetés fonala meg ne szakadjon. Következetes maradt önmagához, a ház közelében röviden így szólt: „Itt maradj, ne gyere tovább!" „Jó neked", mondtam bizalmaskodva, „Jolánka forrón megölel..." Legyintett, morgott valamit, de nem intett le gorombán. A házak között nagy diófa állt, koronája, mint egy sötét szalmakazal. Vastag törzse mögé húzódtam, árnyékába vesztem, cigarettára sem gyújtottam, hogy el ne áruljam magam. Bálint kopogott az ablakon, s szinte azonnal ajtó nyílt, mintha már nagyon várták volna, mintha megérezték volna, hogy érkezik, majd az ajtó halkan becsukódott. Suttogás kezdődött, halk sóhajok és apró kacajok kíséretében gyengéd 63