A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Duba Gyula - Látogatók

Utolsó levelében - melyben hazahív - írja, hogy otthon járt Bálint, meglátogatta a rokonokat, és Tatár Jolánhoz is elment... II Elment... írta anyám, meglátogatta a Tatár Jolánt. Egyszerűen fogalmaz, tárgyilagosan. A tényekre hivatkozik. Pedig tudja, hogy Bálint látogatása s az, hogy elment Tatár Jolánhoz, mély értelmű, sorsokat jellemző esemény. Nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy történelmi metafora értékével bír, korszerű és jellemző emberi sors képlete. Vagy csak én érzem így? Anyámnak van igaza, hogy nem túlozza el a látogatás jelentőségét, hanem meghagyja természetes emberi méretei között, a mindennapok történelmének apróságait őrző eseménytár tényeként? Nem ritka, nem is rendkívüli a faluban a látogató. Mindig jön valaki, mondja anyám. Miért éppen Bálint lenne kivétel? Engem azonban felkavart a hír. Napokig lefoglalt, a hatása alá kerültem, és sok régi eseményt újra átéltem. A háború utolsó évében és azután Bálint eszményképem volt. Nyugtalan, sovány kamasz voltam, átestem a legénykeresztelőn, felnőttnek éreztem magam. Tragikus fiatalság a háború kellős közepén! Hadseregek, trének, hadigépek, katonák, menekülők, nyugat felé űzött tehéncsordák, felbolydult falu, törvényen kívüli állapotok, s benne egy álmodozó, éretlen kamasz, akit hideglelős borzongások járnak át minden nagyság, erő és férfiasság láttán. Bálintot több leventével együtt elvitték a nyilasok, de megszökött tőlük, a faluban bujkált, istállókban, pajtákban hált. Hős volt. Keresztnevén hívta őt a falu, mintha nem lenne vezetékneve. Bálint a talpig férfi és kemény legény fogalmává vált. Amellett jóképű, markáns arcélű, magas és erős, nyugodt és komoly természetű, vakmerő, de nem meggondolatlan. A kocsmában a legnagyobb kártyásokkal ferblizett, sok szeszt bírt el, de nem itta le magát. Olyan volt, amilyen lenni szerettem volna. Olvasmányaim érzékennyé tettek, visszahúzódóvá és sebezhetővé, s én legyőzhetetlen akartam lenni. Gyengeségemet hetyke pózokkal, durva hányavetiséggel takargattam. Vézna, de szívós voltam, csépléskor félmázsás zsákokat emelgettem, és a kocsmában egy hajtásra ittam ki fél deci rumot, hogy keménynek és elszántnak lássanak, csupa szánalmas és felesleges erőlködés! Bálinthoz hasonló akartam lenni, bár a válláig sem értem. Amikor átestem a legénykeresztelőn, és a köréneklésben elkezdtem a nótámat, már legénynek számítottam. Este kijárhattam a faluba, az idősebbek nem 61