A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Duba Gyula - Látogatók

választott magának vőt. A választásról nem kérdeztem anyámat, nem firtattam, tetszett-e neki a gazda akarata, ennek ma már nincs jelentősége. A helyzet és az idő, mely meghatározta életünket, alig felidézhető. Valamilyen módon mégis létezik, folyamatosságában más eseményekhez kötődik, és következményeiben máig ér. Én az első legényt is ismertem, gyerekkoromból emlékszem rá, gazda volt, mint apám, közepes termetű, gyengébb testalkatú. Az elemi iskolában egy osztályba jártam a lányával, Irénnel. Apró, vézna gyerek volt, mint én. Anyám gyakran mondta, milyen szép kislány, de nekem nem tetszett. Minél többször hangoztatta anyám, hogy Irénke szép lány, annál jobban idegenkedtem tőle. Nem beszéltem vele, elkerültem, rá se néztem. Kicsúfoltam vagy egyszerűen nem vettem róla tudomást. Ösztöneimben ellenszenv élt vele szemben, rejtélyes eredetű, mert oktalan és mégis létező. Pedig ő más volt hozzám. Kereste a közelségemet. Igen, határozottan éreztem állandó figyelmét és érdeklődését, de kezdetben felháborodva elutasítottam, később pedig nem törődtem vele. Kiszámíthatatlan, gyerekes viselkedésemnek nem volt semmi oka, csak megjelenési formája és tartós állapota. Mint a hideg szél, mely hol innen fúj, hol onnan, de mindig beleborzongunk és elhúzódunk előle, ha tehetjük. Pedig Irén helyes lány volt, ezt is csak most tudom. Amikor a háború után felcseperedtünk, és táncolni jártunk, még nagyanyám is egyre hajtogatta-sugallta: „Vidd táncolni, szép lány, hozzád való!" Ők tudták, hogy miért való hozzám Irén. Én nem tudtam, dacosan hallgattam, néha szóval is tiltakoztam és vitatkoztam, és nem táncoltam vele. Ha nagy ritkán felkértem, akkor sem éreztem jól magam. Szép volt, engedékeny, puha, kedvesen beszélt velem, s én, mint egy tuskó... Erőszakosan rángatom, más pároknak tolom, alig beszélek vele. Elnézek mellette és riszálom, mint egy eszeveszett. Nevetek, ha magamra gondolok, belefáradok a durcás közönybe, amely valódi, mégsem természetes. Érthetetlen ösztönök hajtanak, a gyerekember tisztázatlan ellentmondásai, végső soron tehetetlensége és gátlásai. Anyám vallomása lenne a titok nyitja? Csak nem akarta, hogy feleségül vegyem Irént? Ez azonban mindenképpen lehetetlenné vált. Nemcsak az ösztönös idegenkedésem és ellenszenvem miatt. Negyvenhétben, a lakosságcsere során kitelepültek a faluból, eltűntek az életünkből. Én is az övéből, évtizedekig hírét sem hallottam. Idegenkedésem emléke felszívódott és semlegesült, indoka, ha volt, kibogozhatatlanná vált, rejtély maradt... Ritkulnak anyám levelei, különös látogatásaink között is egyre tágul az idő. Ám minden levélben akad valami, ami egyszerre fontos számomra, mert felidézi a múltat és megtölt emlékekkel, feltámasztja a halott időt. 60