A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - Táncika

bemennek a forgalmiba: csak egy mozdony indul a főváros felé, ha felveszi magukat, szerencséjük lesz, a vezérrel beszéljenek, tanácsolja a forgalmista. A mozdonyvezető sokáig gondolkodik, felülről nézi őket ő is. — Ki tudja, mifélék? Lehetnek rosszak is. — Tisztességes szándékkal utazunk. — Honnan jönnek? — Morvából, a fesztiválról... — De a fővárosi pályaudvaron nem állhatok meg, legfeljebb lassíthatok, ott aztán ugrani kell. Kifúj a gőz, s a nagy fekete masina elmozdul, egymásra mosolyognak, fényesre fogdosott vasrúdba kapaszkodnak. Ülőhely nincs: érzik, ahogy lábuk alá csattognak a váltók. Itt van a gyermekkor megkésett nagy vágya, igazi gőzös: fekete, olajos, a szénport és a füstöt egyszerre csapja szemükbe a szél. Ez az első benyomás. Ez a nagy alkotmány verődik, vágódik, sokkal jobban ki van téve a sínpár szeszélyeinek, mint egy vasúti kocsi. Egyedül vágtat, nincs nehezék, nincs teher. Magános futó. A karmestert láthatóan sokkolja ez az állapot, a fizikai bizonytalanság, vékony fehér ujjaival görcsösen kapaszkodik, folyton az óráját nézi, homlokát a vashoz szorítja, s akkor néz csak fel, mikor a fűtő kinyitja a tűztér ajtaját. — Rosszul vagy? — Ez más, teljesen más ritmus. Meddig tart ez? Mondd nekik, lassabban menjenek! Kicsit lassabban. — Menetrend szerint megyünk — mondja hátulról a fűtő. — Milyen volt az ünnepség? — kiabál hátra a vezér. Az újságíró mögé lép, a nézőablakhoz hajol, zöld jelzőlámpa fut velük szembe, megvárja, míg a zöld szem belerohan a semmibe; gyönyörű nagy vigadalom, sok szép lány, nagyon sok szép lány, csak mind a másé. — Ennyire utánuk van? — Nem is tagadom. A nő nagy szépség. — Házas ember? — Miért kérdi ezt? — Hiába is mondanám, hogy daloljunk. — Van egy gyerekem is. — Hát maga? — Nekem három van, kettő saját, de kevesellettük, vettünk hozzá az árvaházból. Elmentünk csak úgy nézelődni, egy szőke gyerek rám ragadt, 54