A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - Táncika

megnézett, nem vette le rólam a szemét. Azt hoztuk el. De nem is kérdeztem, magának mi a foglalkozása? — Újságíró. — Nehogy betegyen bennünket az újságba, szigorúan tiltott, amit teszek, megsajnáltam magukat. Piros jel állította meg őket, aztán sárga jött, majd ismét zöld; szabad. Az újságíró élvezi az utat; erről is lesz élményem, jól mondja a cseh szólásmondás: mindenről kell legyen az embernek benyomása. Zöld jelzések engedik őket egyre közelebb a városhoz, kopik az éjszaka mérge, szürkén merül eléjük a kárpáti táj — ritka, magas szálú erdőség. — Rohanunk a hajnalban — kiáltja a karmester fülébe, az sápadtan markolja a fogódzót. — Mikor érünk oda? Átrobogtak a Moraván; innentől már Szlovákia, kiáltja a vezér, ez már a mi földünk. — Nem vezethetnék egy kicsit? — kérdi hízelkedő mosollyal az újságíró. Megütközve néz rá a vezér, aztán ő is elmosolyodik; már csak ez hiányzik, az ilyen gyorstalpaló masiniszták. De ha nagyon akarja, foghatja a kezem, ha fékezek. Még száztízet mutat a sebességmérő, viadukton robognak, egy pillanat és mögöttük marad a vas robaja. Esztelen rohanás. — A négyes peronra járok be, az jó széles, gőzt eresztek arra az oldalra, nem akarom, hogy sok legyen a szemtanú. Előre ugorjanak, elfelé a géptől. A karmester hosszú bukdácsoló lépésekkel lábon tartotta magát, az újságíró elvágódott, nem érzékelte az ütés fájdalmát, ösztönösen a betonra lapult; a pillanat rémületében azt hitte, vége az életének, maga alá gázolja a nagy, fekete mozdony. Akkor mozdította csak a fejét, mikor már elszállt felőle a gőz. Végignézett magán, zakójának bal ujja lerepedt, lába közt elfeslett a nadrág, táskája a peron túloldalára, a sínek közé repült, a karmester egy büfé sarkának dőlve verte magáról a szénport. Ez volt a haj nah táj. 55