A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - Táncika

— rendelkezik —, értelmetlenség itt rostokolni. — Az út közepére állva leint egy autót: nem tudunk segíteni, vontatásra gyengék vagyunk, szabad helyünk sincs. Sajnáljuk. Ezt mondják a második s a harmadik jármű ablaka mögül is. Azután sokáig semmi. Gyalog indulnak el, hárman. Elöl az újságíró, középütt a lány, s végül a karmester. Nemsokára megcserélik a sorrendet, az újságíró a lány mögé kerül: nem tudom egyedül nézni a sötétet, mentegetőzik. Mindhárman integetnek, ha jármű közeledik, előbb csak az út széléről, szemérmesen, de a sikertelenség egyre közelebb tolja őket az út közepéhez: kikerülik őket. — Félnek tőlünk, az úristenüket — a karmester a legtürelmetlenebb —, nem látják rajtunk a tisztességet? Jámbor táncikázók vagyunk, nem látják? — Az újságíró billegve megy, feje akár a rosszul rakott szekér teteje. Számára az éjszaka egyetlen támpontja a lány, az imbolygó árnyék keze néha hátranyúl, hogy meggyőződjön, jön-e a harmadik is. A férfi ismét jól érzi magát, ismét van valaki, aki vonzásába fogadta, és puha igazító mozdulatokkal vezeti kifelé a kábulat sötétségéből. Többször tartottak pihenőt is, aztán ismét a libasor. Már tudják a tennivalókat: ahogy fejük fölé csap a fény, húzódnak az út közepére, integetnek látótávolságon kívül is. A sikertelenség után vissza. — Mennyit jöhettünk már? - kérdik váltakozva. Választ nem tud adni egyikük sem. Csak mennek vakon a sötétnek. A karmester hadonászik néha, mozdulatainak sejtelmes körvonalait látni, talán éjszakai kórust vezényel. Kábulatának tisztuló határán motyog az újságíró a gyönyörű nyári égboltról és a göncölszekérről, amely most idegurulhatna és hazaszekerezhetnének rajta: a kocsisságot vállalom, a lovak hajtását... Kamion áll meg mellettük, apró kis hangyák beszélnek a magassághoz, a hölgyet elvisszük, egy helyünk van... Motor berregése tölti ki a gondolkodás másodpercét, a lány tanácstalanul nézi a férfi arcát, az elmúlt huszonnégy óra legkutatóbb tekintete: a maradás és a menés szorító kényszere. — Döntsenek — hangzik a magasból... Fejét leszegve vár az újságíró, csendes győzelmet vár. — Elmegyek, ne haragudjatok, hűvös van, fázom. Az ég alja már világosodik, mire az állomásra érnek. Egész úton nem szóltak egyetlen szót sem egymáshoz, az újságíró a karmestert vádolja ezért a kudarcért. Ellenszenves, önző faszinger, csak vezényelni szeretne, kórus meg a szólamok, elrontotta az éjszakát. Vonat nem megy reggelig, böngészik a menetrendet, háromszor is 53