A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - Táncika

— A vendég úr magyar? Magyarországi? — Hazaiak vagyunk, mindnyájan, itteniek. — Mi szeretjük a magyarokat, nagyapám még sokat beszélt a magyar papokról. A morva reformátusoknak nem voltak pásztoraik, onnan hoztak maguktól, vendégnek jöttek, de itt is maradtak. Velünk lettek egyek, közénk olvadtak. — Énekelni szoktak-e? — kérdezte az újságíró. — Karmester is van velünk. — Bor mellett mi inkább beszélgetünk, ez a mienk, a beszéd. Mesélünk, szeretünk mesélni, ami volt, meg ahogy volt. Főleg az öregek, mindig a régi nagy időket mondják. Fizettek, mások nyomultak befelé. Az úton az újságíró rosszul lett, lehúzták az ablakot, nyögve, fájdalmas kis jajgatásokkal szabadult terhétől, a lány keze közé fogta a férfi fejét, valahányszor elkapta az öklendezés. A Cseh—Morva-fennsík keleti végénél érték el a főutat, lassan kikerültek a fesztivál vonzásköréből; a sofőr felesége egy Garam menti dalocskát kezdett dúdolni. — Hazáig alakítunk egy kórust... Az újságíró tékozló fiúként dőlt a lány vállára; az éjszakai utazás kellemes pillanatai, a motor egyenletes zúgása, a kétoldalt szembefutó táj sejtelmessége, mindnyájuk testmelege — a gondtalanság látszata. Váratlan kis reccsenés, aztán oldalára dől a nagy hajó. Megálltak. A sofőr idegesen keresi a hibát, próbál üresen indulni, daráló hanggal forog a hátsó kerék. — Tengelytörés. — S most mi lesz? — Vége, nem mehetünk tovább. — Próbáld meg, hátha — siettetné ingerülten a karmester —, lehet, hogy csak kiesett valami csavar. Szavai belehullnak a sötétbe, talán most alszanak ki a fesztivál fényei, s kerülnek helyükre a csillagok. Hűvös van a fennsíkon, a meleg nyári nappal éjszakára itt csípősen borzongató. — Mi itt maradunk — jelenti ki keserűen a sofőr. — Megfagytok. — Más választásunk nincs, nem hagyhatjuk itt az autót, reggel be kell vontatnunk valahová. — Mennyire lehetünk a fővárostól? — Úgy negyven kilométer... Próbáljatok stoppolni vagy gyalog 52