A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - Táncika

reménye, hogy az este hallott és látott szépség mesévé alakul, a mesék pedig reggeli ébredéssé. Ez a fesztivál násza. Ez az átalakulás éjszakája. Cseh, magyar vagy szlovák beszéd után hallgatózott: valós dolog, hogy nem tudok sem franciául, sem lengyelül. Ha szembejön a világ, nem tudunk mit kezdeni vele, szépségével sem, dadogunk csak. A hazafiságról tudunk szólni meg a falvakról, ahonnan jöttünk: kerítés közé fogott kutyák. Tapsolni tudunk és éljenezni. Ezt. Ennyit. Mi csak akarjuk magunknak a világot: akarjuk. S nem tudok táncolni sem, világ nevetsége: egy könnyű francia tánc és lemerevülök, a polkát is tanítani kell velem; csak úgy, ahogy én gondolom, csak azt, amit én akarok, csak azt, amit én tudok... Nem tudom magam felajánlani, mert a felajánlás előny, igen, nem tudok rokonszenvet kelteni magam iránt. A tánc nincs a véremben, nagy hiány, mert lehet a tánc mérleg nyelve is, játék: de komoly játék is, az élet sokirányú készsége. Elmulasztott alkalom ez az éjszaka: a megadott lehetőség, a már nincs lehetőség. Egy tangót sem tudtam eltáncolni ebben a csillagtetős bálteremben, erő kell az élethez, a szépség meghódításához is erő kell. És talán el is túlzóm az ének és táncok mindenható szépségét, kicsit régi szépségek bűvölete ez. Bűnbocsátó igazolás? Már sajnálom, hogy elszakadtam a karmestertől, ketten talán mégis. Egyedül akartam a kaland örömét, éhesen, kapzsin, egyszerre mindent, hamar... Leléptem tőlük, a koreográfus lány biztosan elvárta volna, hogy hívjam. Persze az est elején még sokat akartam. Másat. Messzebbet, a mindig nagy ismeretlent. Meg aztán ő túlságosan szigorú, fiúja nincs, tudom, de mégis tartja magát. A tréfával messzire elmegy, de aztán elmerevül, megáll, érthetetlen helyzetekben és állapotokban hagyja ott partnerét. — Hiszen te már foglalt vagy, mit akarsz? — kérdezte idejövet tréfásan az újságírót... — Neked tapasztalat kell, nyersanyag az íráshoz, jó vagy, szép vagy, ám a te szándékod a kaland, csak a kaland, ameddig neked kell, ameddig neked jó, ahogy neked jó. Nem így van? — Belőled apácaősök szólnak vissza, isten lánya vagy, dicsőség néked, Mária — válaszolt nevetve... A koreográfus lány megszállottja a népművészetnek: ez a tisztaság, emberi és művészi tisztaság, számomra ez konstans, számomra ez meghatározó. A népművészet erkölcs is, ez mindig biztos pont, biztos ízlés, aki tudja a népdalt, az esztétikailag biztos, a népművészet a nemzetiség legélesebb öntükre... Mert mondd, mi van más?! Ami a mienk és csak a mienk? A hangod meg a ritmusod, s ez mindkettő 46