A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - Táncika

a park csábítása, a pompás színek, a zene, a ritmus, a folyton változó képek — s a mindenütt jelenlévő emlékeim visszahúztak. Mi egy nagy emlékezettel megvert nemzedék vagyunk. Folyton előjön valami, még az ágyban is, lebénulunk a szerelem pillanataiban is. Két nyomon fut bennünk az élet, én nem tudom azt tenni, hogy most csak a tánc, pedig azt kellene mindig, a pillanatból kiindulni... Vagy az is lehet, hogy a lengyel lányok belém fogózása valami nagy, ősi beidegződés: az összefogózás. Jelentheti az azt is, hogy előbb tudomásul kell venni a másikat. Hisz a szerelemben is ott van az előző idő, a megelőző idő... De én nem gondoltam szerelemre. — A mai nap az csak ilyen lehet — mondta fojtott hangon az orvosnő. — Erted ezt? Dulától ma én nem válhatok el, érted ezt? Idegenben vagyunk. De ezenkívül sem mondhatom, menj el, és várj meg a következő szénacsomónál. És holnap? — Elutazom. — Hisz a fesztivál három napig tart. Maradj. — Egy napra jöttem. — Vagy ha akarod, én eljövök hozzád, nem most, később, ősz elején, én szabad vagyok, utazhatom, mondd, hol talállak, én megkereslek. Akarod? Az újságíró nem ezt kereste. S miközben hallgatta a lány lassú, tagolt beszédét, arra gondolt, hogy ismét ott van, ahol az út elején, ahol minden út elején van az ember: az álmoknál, amelyeket szívesen öltöztet üyen fényes, ragyogó ruhákba is. Remény, a felcsillanó lehetőség, kudarc, s a sikertelenségből ismét remény: ismét a szélén vagyok, kisodródtam. — Találkozunk még? — kérdezte búcsúzóul az orvosnő. — Igen, hogyne, írok majd... — Messze volt ez az ígéret mindentől, a tegnap esti találkozás óta mindhárman öregedtek, talán mindenki csalódott, mást vártak; a túlfűtött várakozások sorsa. Az újságíró még nem ment haza, remélte, belebotlik valaki hozzá hasonló magányosba. Már csak virslit kínáltak a pecsenyesütők és sört, ez már a kóborlás ideje, vallotta keserűen, a társtalan s még mindig reménykedő férfi-kutyáké: ez már a hanyatlás ideje. A park homályos-sötét részére most ki lehetne írni, foglalt. Bámészkodni, hallgatózni lehet, de ez csak hulladék öröm. Néha bele-beleénekeltek a sötétbe, arrafelé ment, nem fogadták be sehol. Az egész hatalmas park bezárt ház, a halkra fogott beszélgetés, a suttogás neszei jelzik az ablakokat. Aki bévül került a kapukon, jól érzi magát, annak van 45