A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - Álarcok és szerepek

„Az enyém, az én drága gyermekem! A kis Annemarie: a lányom az ötödik földrészen már trampli asszonnyá öregedett... Ha él egyáltalán. De te itt vagy. A hajdani feleségem helyett. A lányom helyett. Elhagyott ismerőseim helyett! Itt vagy mindenki helyett, aki életemben rovátkaként számított. Itt vagy. A létem zátonyára sodródtál..." — az alvó kezét fogta. A szájához emelte. Életének jelképe volt ez az ember. Hajdan nem jött el, hogy a pénzküldeményt megköszönje. Nodier sem édesgette magához. „Pedig szerettelek. Tudtam, mindig is tisztában voltam azzal, hogy valahol él valaki, akit szeretek. Akire a magam módján rátestálom hitvány nappalaimat. Élettörténetemet. Mindenemet. Mennyi-mennyi időn át áhítoztam reád. Vártalak. S arról ábrándoztam, hogy egyszer csak becsengetsz. Szeretlek, te, te, te mindenem mögül kimagasló... Nem akartam én sem, hogy ide gyere, de ábrándoznom csak szabad... Csak a messzeségből. Érted? A távolból..." Az alvó mellé ült. Belékarolt. Majd az arcát csókolta. „Azt mondtad, hogy a szegénység vizeiről hajóztál ide. És amíg mondtad: el is hitted. Az elődeidről áradoztál. Szegény cimborám... Nem voltál a közelemben, és minden megnyüvánulásodat hallottam. Minden mondatodat megjegyeztem. Gazdag ringyók után caplattál a pénzemen, és én jó ideig tűrtem... Alszol? Persze. Alszol. Hát aludj... így ni... Aludd ki magadból az életed gennyét. Az összevisszaságot, amelyet majd negyven éven át magadba gyűjtöttél! Aludj, mert aludnia kell annak, ki egy adott élet terheit hordozza magában... Harminchét év: harminchét, amit bábelien összezagyváltál... Hát aludj..." — öreges kitartással szorította a szunnyadó kezét. „Aludj, Nicholaus Borowski... Ereszkedj mind mélyebbre, fáradt sasmadár, akit talán majd a saját szárnytollával döfnek le, és ha halódva hörög, azt mondják: Védhetted volna magadat, Nicholaus Borowski! De te, barátom, hitvány voltál ostromlónak, és hitvány vagy önvédőnek is... Az előszobában kezébe vette a néhai diák lábbelijét. „Sejtettem, hogy csak ilyen laffogóra futja a pénzedből... Tán három napja viseled, de az eltávolíthatatlanul rászáradt festékfolt már a hanyagságodról árulkodik. A hanyagságodról, melyet egykor nagyvonalúságnak hittél. Különben is: nagyvonalú csak az lehet, akinek a körülményei ezt megengedik... Három nap alatt széttapostad a cipődet, mely jóval nagyobb annál, hogy lábad kényelmesen beleférjen. Tehát kényelemszerető is vagy..." A cipő talpára pillantott. „Hajdani energiájából azért megmaradhatott valamicske..." — gondolta. 398