A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - Táncika

előbb nem ismeri fel a beszédüket, később is csak annyit ért: oui, oui... Azok élvezik, hogy kedves, mosolygós embert fogtak körükbe. Ha nevetnek, ő is azt teszi; nem tudja, min, az is lehet, rajtam derülnek, mindegy. Ahogy lazul a sűrűség, már hozzájuk tartozóként lépked. — Tánc? — mutatja az ősi jelbeszéddel. — Carnaval... carnaval... Elönti a primitív önzés, már magáénak érzi az éjszakát, a nagy éjszakát. Az egyik lány leheletmozdulattal megigazítja nyakán az inget, füle-nyaka egybepirosodik, s érthetetlen szavakat dadog. Hálából borra tessékeli őket, összehajolnak egy pillanatra, a többiek oldalt maradnak, három lány megy vele. Négyszer egy deci bort rendel, s ahogy fizet, remeg kezében a pénz, kicsinyesen számol magában: ha még kétszer rendelek, az annyi és annyi. Futja. Kínálja őket harapnivalóval, elfogadják azt is, cigánypecsenye... Mondják a francia nevét, de nem tudja megjegyezni. Állandó szokása, ha valahol megáll, kezét maga fölé nyújtva támaszkodik, most is azt teszi, azt képzeli, így felülről néz. A lányok arcát kutatja, nézik csak egymást, s ha elfárad a mosoly, koccintanak, ősrégi mozdulattal lépik át a hallgatást. A választás izgalmát éh: melyiket? Melyiket fonjam, melyikkel éreztessem, hogy ő meg én, hogy ma éjszaka ő meg én? Itt vagyok a kaland küszöbén, el kell csak mozdulnom, itt van a nagy választás lehetősége... Könnyedek a lányok, valószínűtlenül könnyedek. S kicsit egyformák is. Legszívesebben mindhármukat magamhoz ölelném. Mindet. Talán nem is ellenkeznének. Torkába szorul a férfikapzsiság forrósága — ez a vártnál is nagyobb lehetőség —, nagyokat nyel, de cselekvésre nem tudja magát elszánni. Sokkolja a pillanat, megbénítja a közeli öröm reménye. Meddig áll így a megtalált kaland bűvöletében? Elveszti az időt. Pedig érzi, már határoznia kellett, kezdeményezni, s ezt a három lányt egyszerűen besodorni a sötétbe. Megremeg egy kéz finom érintésétől, az egyik lány karja felkúszott hozzá, a kézfejére, az ujjai közé, talán ilyen időtlen mozdulattal kísértett az első paradicsomi nő is. Viszonozza az érintést, talált örömként szorítja a lány kezét; kiválasztott, magának választott, örvendezik. Kezük együtt csúszik le az oszlopról, s a férfi oldalról magához öleli a lányt, s vendégelné tovább, de most már csak ezt az egyet. Csicseregve utasítják vissza, és elhátrálnak tőle. — Akkor táncolni. A színpad felé mutogatnak: Carnaval, carnaval, elrebbennek, s ismét 38