A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - A Vár

Megpaskoltam Zsigát, aki huncut lótekintetével úgy vigyorgott, mintha csak ezt mondta volna: „Győzelmes napra virradtunk, felségem!" Ismét körüljárattam tekintetemet az égbolton... Vannak halálos kimenetelű játékok. Mivel Zsiga itt volt mellettem, egy csipetnyi félelmet sem éreztem. A nap jelentős részét átlófráltuk. Röviddel alkonyat előtt egy végső próbakirohanást tartottunk. Magányosak voltunk az alkonyatban. Mint két múmia, meredtünk a félhomályba. Ha legalább Mihály itt volna vagy Laura, gondoltam. De hát hol voltak már ők? Könnyen megeshet, hogy csupán képzeletem tornyosította őket életem egy-egy szakaszába. — Vannak halálos kimenetelű játékok — mondtam Zsigának. No és, nyugtattam magamat. Elvégre azért aprítottam föl ennyi zöldet, hogy idáig eljussak. Éjszaka volt már, és a hold sárgán villogott az égen. Zsiga is megnyugodott már. Huszonhárpm órakor magamra vettem a lovagi öltözéket. Az állatot is felvérteztem. Aztán a szablya, a dárda, a lovassági kürt és a zászló... Csendesen elhagytuk a Várat. Vagy százhúsz méterre a várkaputól behúzódtunk a fák árnyékába. Pontosan nulla óra nulla perckor millió szilánkban fényözön szökkent ki a Vár ablakaiból: reneszánsz zene szólt. Az udvart is fény lepte el, s látni lehetett a szökőkutak erdejében a sétálókat. Nesztelenül közelebb húzódtunk. Zsiga is fülelt. Már a Vár kapujánál jártunk, amikor díszletet váltott a kép. A sisakrostélyt leeresztettem. Ó hányszor lestem meg ezt az éjszakát! Volt, hogy a környező falvakból is kimerészkedtek néhányan. Immár háromszáznégy esztendeje megismétlődik mindez. Az órám szerint még negyven másodperc volt a támadásig. Ötvenig számoltam. Sikoltozással, dobpergéssel, harsonák hangjával telt meg a levegő. Fegyverek ropogtak, és mi jól láttuk, hogy az árnylovagok ismét elestek. Háromszáznegyedszer haltak meg, és ha én nem jövök a vüágra, és ha nincs Mihály kitartása, tán tízmilliószor is kiszenvedtek volna, gondoltam. Az ellenség a hátsó kapun át juthatott a Várba. Az órámat figyeltem. 385