A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - A Vár

A lovamba kapaszkodtam. Három másodperc múlva a Vár népe kétségbeesetten kirohan a kapun. Mindig a keleti erdőkbe menekülnek, mint azon a szerencsétlen első éjszakán, az ellenség pedig utánuk. Ó, hány éven át hallottam a szenvedők halálhörgéseit, a megerőszakoltak sikolyait! A menekülők csekélyke időt és teret nyertek, amikor elszabadult az üldözők lavinája. A lóhoz tapadva repültem bele a márványfejű éjbe. Fújtam a kürtöt, integettem a zászlómmal, miközben bántam a hülyeségemet. A testem, akár az izzó acél. Fél mondatokat kurjantottam, és csupán egyetlen lényeges dologra összpontosítottam. Nagy ívben megkerültem a homokkődombot, miközben hátra-hátrapillantottam, hogy követnek-e. Követtek. Aztán egy jól sikerült csel, és már repültünk bele a rétnek álcázott mocsárba. Kicsit tapadós volt a talaj, de kilométereken át száguldottunk nyugat felé. Aztán már nem lehetett tovább haladni, és ők, mint akik részeg álmukból ébredtek volna, tajtékozva felordítottak. Hétszázötven félrevezetett harcos torkából szakadó kiáltás rázta meg a környéket, és törölte ki a falvak lakóinak szeméből az álmot. Hétszázötven vérszomjas fenevad bömbölt még sokáig eszeveszetten. Az elkövetkező napon még látni lehetett a lassan eltűnő vérteket, a szomorkás tekintetű lókoponyákat, az eltévedt harcosok végtagjait, de ő már nem volt közöttük. 386