A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - A Vár

A Vár Amikor először jártam a faluban, a parasztok vasra vertek. Szikár, cserzett bőrű emberek voltak. — Ne törődjék velük, jó uram — tanácsolta a helyi tanító, aki nagyon fiatal volt, karcsú és magas. — Szegény és elmaradott község ez, kérem. Az ablaknál ültünk, úgy tűnt fel, mintha a tizenhét kilométerre levő Vár romja itt hintázott volna a közelünkben. A magaslatot sűrű gaz borította. Utat vágtunk a zöld bozótba. A tanítót különben Boncz Mihálynak hívták. Nyaranta, amikor a tanítás szünetelt, megjelentünk. Nagy kedvvel végezte a tisztogatást. Idegen voltam itt. — Sohasem végzünk ezzel a növényzettel. Nézze csak meg a ránk kúszó bokrokat, nincs ennek értelme — mondtam a harmadik vagy a negyedik nyáron. — Ötvenezer honvéd sem tudná legyűrni a Vár alatti összevisszaságot. Az az út, amelyik a Várhoz vezet, talán nem is létezik. — De létezik — válaszolta Boncz Mihály. — És mi addig dolgozunk, amíg nem teljesítjük, amire vállalkoztunk. Ez a Vár többet ér annál, hogy az örök ismeretlenség homályában maradjon. Ujabb esztendők teltek el. Mihály megházasodott, gyermekei lettek, s lassanként elérték az iskolaköteles kort, és mi még mindig a Vár alatti zöld gubancot vágtuk, hogy megleljük az utat. A homokkődomb vékony földkérgéből micsoda zöld tajték lepte el a világot! A gallyak között is nőtt a fű, a moha. — A fák: akár az ősmadarak - mondtam. Mihály rám se hederített, egyre megszállottabban kereste az építményhez vezető utat. Egyre szikárabb és hangosabb lett. Az arca megvékonyodott, olyan volt, mint egy megtébolyult gép. A munka szüneteiben, a tétova vasárnapokon megszemléltem a környéket. A távoli falun kívül déli irányban nem volt egyéb település. 382