A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - Az éjszaka árkádoasi

egyszerűen képtelennek tartotta magát arra, hogy innen elmozduljon. Megpróbálta higgadtan felmérni helyzetét, és lassan, lépésről lépésre elemezte a történteket, rossz álomnak gondolta, amelyben sem így, sem úgy, nem fogja elérni vonatját, mert a levegőben fog futni, és bármilyen gyorsan fog is kalimpálni a lábával, csigalassúsága nem veheti fel a versenyt a prüszkölő lokomotíwal, a cinikus mozdonyvezetővel, aki meg fogja várni a pillanatot, amikor B. B. csak pár lépésre lesz tőle, és akkor feltartóztathatatlanul nekilendíti tüzes gépét, mint egy addig láncán tartott felbőszített bikát, és ez hasonló állapotba fogja kergetni őt, mint amilyenben most van. Azt megállapította, hogy egy ördögi folyosó kövezetén kuporog, a folyosó egyik oldalán kőfal volt, a szemköztit pedig rács zárta el, és B. B. hirtelen úgy érezte, mintha egy amfiteátrum kifutójában ülne, várva a minden pillanatban felbukkanó vadállatot, pedig világosan emlékezett rá, hogy a rácshoz egy hosszú utcán végigballagva jutott el, tehát kellett lennie egy kiútnak, talán többnek is. A gondolat újfent erőt öntött bele, szinte felvillanyozta, de csak egy pillanatra, mert azonnal elcsüggesztette a tudat, hogy ilyen sűrű sötétben lehetetlen megtalálni a kijáratot, hiszen még tulajdon végtagjait sem látta, bár némi reményt öntött bele az, hogy a kijáratnak itt kell lennie valahol a közelben, hiszen nagyjából annyit jött visszafelé, mint amikor magányától megrémülve rohanni kezdett a kerítés mentén. B. B. felállt, és találomra, tapogatózva elindult a fal mentén, majd hirtelen eszébe jutott a vonat, meggyorsította lépteit, csak az ujjhegyeivel súrolta a fal felületét, egyre kétségbeesettebben, egyre jobban ziháló mellkassal. Remegő térdekkel újra szaladni kezdett, úgy gondolva, hogy még hosszú az út, aztán átizzadt ingében megtorpant, majd teljes erejéből rohanni kezdett visszafelé, mert biztosra vette, hogy valami őrjítő balszerencse miatt a keze átsuhant az utca torkolata fölött. Sírva állt meg. Beletörődött vereségébe, mágikus erőt tulajdonítva az éjszaka sötétjének, a falnak, az idegszaggató csöndnek. Üvölteni kezdett, remélve, hogy valaki megkönyörül rajta. Teli torokból ordított, és ordításában benne volt minden reménye, ami a tüdejéből kipréselődő levegővel együtt egyre erőteljesebben halt el. A hosszú, elnyújtott halálsikoly után belehallgatózott az éjbe, de még csak idegen visszhang sem ütötte meg a fülét. Váratlanul, kimerültségének mértékét meghazudtolva, felpattant, és eszelősen rohangálni kezdett fel-alá a fal tövében, tenyerét időnként erősen a falnak vágva, majd mikor belátta, hogy valóban egy hatalmas falat ostromol, a ráccsal próbálkozott. A kovácsoltvas kerítést ezen a szakaszon is nyilván szeszélyes minták szőtték át, mert találomra felléphetett rájuk, és 333