A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - Az éjszaka árkádoasi

a sötétben a fürtöket, leveleket utánzó rácsburjánzásban újabb lépcsőfokokra lelt, így egyre magasabbra kapaszkodhatott. Ez valójában nem nagyon lelkesítette, meg volt győződve róla, hogy a kerítésnek az égben sincs vége, és ha valahogy át tudott is volna csusszanni a rácsok közt a túlsó oldalra, ott a sötétségnek egészen biztosan a pokol torkában lett volna vége, ahol izzó szarvak öklelése várt volna rá. Mire ezt végiggondolta, a kerítés tetejére ért. Ennek nagyon megörült, és vigyázva, nehogy testén vagy ruháján sebet ejtsenek a virágfejű éles vasszögek, átlendítette magát a túloldalra. De buzgalma vagy ügyetlensége következtében az egyik hegyes kampóba beleakadt zakója belső bélése, és egy jó darab felszakadt belőle. Miután elrugaszkodott a rideg rácsoktól, olyan szerencsétlenül esett, hogy bokája kificamodott egy tégladarabon, amely a talpa alá került, és az új, lüktető kín vad, üvöltésszerű káromkodást kényszerített ki belőle, majd sziszegve összekuporodott, és megpróbálta szétmasszírozni bokáján a fájdalmat, ügyet sem vetve már a környezetre, amely a vaskerítés mögött fenyegető mélységével körülvette. Itt sem látott semmilyen világosságot, bár igaz, hogy a harmatos fű kicsit megnyugtatta, és úgy gondolta, hogy valamiféle kastély vagy parókia kertjébe csöppent, ahol pillanatokon belül felfedezik, és libériás inasok fogják őt vánkosokkal tömött ágyon bevinni a hideg csöndből a kamarazenekar barokk zümmögésébe, egy hatalmas terembe, ahol a jelenlevők ünnepélyes öltözékéből ítélve, megszabadították volna fájdalmaitól és magányától. Mikor bokájában a fájdalom jelentősen csökkent, úgy határozott, hogy elvánszorog a legközelebbi házig, mert arra már gondolni sem akart, hogy üyen állapotban elérje a vonatot, vagy tovább keresse az állomást. Azt sem bánta volna, hogy a trágyás fűben háljon, és világosságnál, a holnapi vonattal utazzon. Amint lábra állt, bokája újra sajogni kezdett, de azért bicegve eündult az orra után, minden lépésnél felszisszenve, a talajjal birkózva, amely igen egyenetlen volt, szüntelenül fel-le hullámzott, egyre inkább kimerítve az elcsigázott B. B.-t. Lába meg-megroggyant a süppedő földben, a harmat befolyt cipőjébe, lábujjait sárban dagasztotta, kálváriává tette minden lépését. De B. B. emberfeletti akaraterővel hajtotta tovább magát, míg újra bele nem lépett egy kisebb gödörbe, fájdalmasan felkiáltva előrebukott, és fejét beverte egy kemény tárgyba. A fájdalomnak már nem tulajdonított nagy jelentőséget, és gépies mozdulatokkal, összeszorított fogakkal próbált meg feltápászkodni; erős kezeivel a kemény tárgyba kapaszkodott, és abban a pillanatban, mikor keze végigfutott a tárgy alakján, döbbent rá, hogy egy keresztbe kapaszkodik, vagyis eddig egy temető sírjait taposta, és gyerekkori 334