A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - Az éjszaka árkádoasi

utolsó támadását vezeti, szenvedélyes mondataira C. elfordítja az arcát, ajkán nyál melegét érezve, de beleütközik apja zsírtól csillogó télikabátjába, amit már hónapok óta nem kell használni, és csak valamilyen figyelmetlenség folytán maradhatott itt a tél eltelte után, C. felé apja képén át naftalin meg dohány áporodott szagát árasztva. C. megfeszíti testét, hogy ne kelljen szembenéznie apjával, ne kelljen beleszagolnia a posztóba, lábát megtámasztja a fogas tapétával bevont deszkáján, de emiatt szinte belepréselődik B. B. karjaiba, aki szenvedélyesen ostromolja szerelmes szavaival, amelyekre végső soron egyikük sem figyel oda, mindketten saját tusájukat vívják, és amikor C. teste teljesen beleolvad B. B. testébe, az tenyerét mohón csúsztatja mellére, amit C. - B. B. csókjától rettegve — csak egy hőhullám bizsergésével tudatosít, mert úgy érzi, akkor már össze fognak tartozni. B. B. végérvényesen akkor döbbent rá, hogy eltévedt, amikor egy hatalmas kovácsoltvas kerítés állta az útját. Elindulása óta olyan érzése volt, hogy rossz irányba megy, és bármennyire erőltette emlékezetét, nem tudott felidézni egyetlen olyan támpontot sem, amit megfigyelt volna idejövetelekor, és amibe most belekapaszkodhatott volna. A csillagtalan, borús éjszaka is zavarta, mert csak pár lépésről vette észre a hatalmas kerítést, amelynek a tetejét még lábujjhegyre emelkedve sem érte el. Az ujjai simítása alatt kanyargó, szeszélyes alakzatokba kalapált vasrudakból arra következtetett, hogy egy gazdag család vagy fontos közintézmény kapuja előtt áll. Az ilyesmi hatalmas méreteivel, ragyogásával már messziről felhívja magára a figyelmet, így lehetetlen, hogy éppen B. B. ne vette volna észre, aki ha idegen, ismeretlen városban tartózkodott, mindig a legapróbb részletekig az eszébe véste a különlegességeket, hogy ha netalán újra arra járna, ne kelljen tanácstalanul álldogálnia, mint ahogy most állt a kerítés előtt. Megfordult, és azt a hosszú utcát kezdte nézni, amelyiken eljött egészen idáig. De semmit sem látott, egyetlen árva fénysugár sem törte meg az egyhangú sötétséget, így B

. B. hallgatózni próbált, és lélegzetét visszatartva, valamiféle életre utaló jelet akart kifogni a levélzizegésből, hogy rajta kívül egészen biztosan mások is sietnek az utolsó vonathoz, olyanok, akik csoportokba verődve vagy fennhangon szidják a vaksötétet, azt, hogy a házakból semmi életjel nem szűrődik ki, semmi fény, miként az utcai gázlámpák sem égtek, nyilvánvalóan felelőtlenség vagy mulasztás miatt. Emberekre várt, akiket valóban megugattak volna a kutyák, akiknek suszter talpalta vaspatkós cipői csattogtak volna a kövezeten, akiknek szájában felizzott volna a cigaretta. B. B. elviselhetetlennek tartotta elszigeteltségét, és rohanni kezdett a kerítés mentén. Az első métereket 331