A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - Az éjszaka árkádoasi

már félig belemosódnak a sötétbe, mintha egy vízzel elöntött helyiség üvegfalán keresztül bámulna vissza a zsalulécek közötti piszkoskék sávra, a sávon ingaként átlendülő ágakra. B. B. éppen akkor lép ki az előszoba kövezetére, mikor C. előrenyújtott kezében a süteményekkel megrakott tálcával kilép a konyhából, s a homályban csaknem összeütköznek. B. B. is és C. is tudja, vagy inkább érzi, hogy ez nem közönséges találkozás. Most minden a szerencsétől függ, véli B. B., és mosolyogva, egy elkoptatott közhellyel válaszol C. kérdésére, de mozdulatlanul útjában áll a lánynak, aki láthatóan egyre kényelmetlenebbül érzi magát a tálcával, és szinte nevetve akarja rábírni B. B. egész előszobát betöltő alakját, hogy szorítson neki helyet, de ezek után minden átmenet nélkül el is komorodik, mintha rádöbbenne menekülési kísérletének hiábavalóságára. Némán várja a fejleményeket, de B. B. is szótlanul áll, és magában átkozza a csillogó tálcát, amely izzított pajzzsá nő előtte C. kezében. B. B. lázasan gondolkodni kezd, és ez megingatja, mert félrelép C. útjából, aki csak lassan ocsúdik fel, és egy kis időbe telik, amíg bizonytalanul elindul a sötét szoba felé. B. B., aki egy pillanat alatt atomnyira zsugorodik, érzi, hogy megváltó erők prizmája összegyűjti erejét, vágyai széthúzzák az ellene esküdt látomások sorfalát, s villámgyors cselekvésbe hajszolják, szinte nem is érzi léptei súlyát, a felnyögő padlódeszkák süllyedését: hátulról átöleli C. derekát, ajkát annak nyakához szorítja. C. megpróbálja kiszabadítani nyakát, ezért ujjaival mélyen beletúr B. B. hajába, bár az is elképzelhető, hogy az egész csak a gyilok folytatása, miközben fojtott, zaklatott hangon sugdolóznak egymásnak, majd B. B. az egyik mondat után hirtelen elkomorodik, szorítása erejét veszti C. derekán, az kihasználja nem várt előnyét, s nagy lendülettel kifordul B. B. karjaiból, szembefordul vele, egészen biztosan nem a szeretettől felszítva, mert B. B. karjai újra összefonódnak testén, s hiába kérleli, vagy próbál hatni rá egyre torzabb és kegyetlenebb érvekkel, a múlt emlékeinek megannyi nyomasztó eseményét rideg tárgyilagossággal felvonultatva, és a szavak mint bajonettek járják át, egyre több erőt szipolyozva ki B. B. még mindig keményen ölelő karjaiból, szörnyszülött állatként, egymásra tapadva hátrálnak, lábukat a szőnyegen csúsztatva, időnként bele-beleütközve az éjszaka tömegű tárgyak láthatatlan testébe. B. B. halkan beszél, fejét lehorgasztja, gerincét előregörnyeszti, hogy egymás arcán érezzék leheletüket, de közben gondolkozik, és látni való, hogy C. arcán is töprengés váltja fel a fájdalmat. B. B. egyre inkább úgy érzi, mintha egy névtelen, személytelen bábot szorongatna, kicsúszva a szigorú realitás pályájáról, mígnem C. háta nekifeszül az előszoba fogasának. B. B. ekkor 330