A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - A képzelet szertartásai

árnyalatával önt el, megint nagyon szánalomra méltónak tarthatod magad, hogy újfent megzavartak, de tudnod kell, hogy amit nem lehet, azt csak folytatásokban képzelheted el, kicselezve ezzel tested-lelked eleve valakihez tartozásának tudatát, amely ellen most is megpróbáltál vétkezni, kiválóan alkalmasnak tartva a pillanatot, mikor úgy érezhetted, hogy új vájatot kell fúrnod esélyeid menetébe, megbocsátásért esdekelve meglátom a baldachinos oltár előtt álló komor arcú egyházi személyt, a szertartás minden valószínűség szerinti celebrálóját, amint eretnekpusztító szemével csakis engem néz, mire én a vétkezők vagy rossz lelkiismeretűek ösztönszerű sunyiságával hajtom le fejem, mintha az egész nem is nekem szólna, pedig érzem, a perzselő szempár csaknem szuggeráló kitartását bőrömön, ahogy kizárólagosan rám összpontosul, megbénulva érzem, hogy a leleplezés pillanatában felesleges dolog lenne osztálytársnőm mellé bújni, s az előbb még rugalmas, bársonyos bőrét varangyos-váladékosnak érzem tenyeremben, hiszen ő is csodaváró szemekkel bámul rám, ezzel egyre elviselhetetlenebb kínszenvedésemet tetézi, magamba forduló gondolataim segítségével akarom kiszakítani magam a bűnösség szorításából, hiszen lassan a szertartás összes résztvevője kérdőn felém fordítja fejét, mindjobban nyomasztó ostromzárat vonnak köréd, lázas igyekezettel próbálják megfejteni a tonzúrás alak konok elszántsággal hozzád intézett szavait, amelyek a megtérésre és a bűnbánatra szólítanak fel, de te elsáncolod magad a közöny szikláival, süketnek, vaknak, némának tetteted magad, a kizökkenthetetlen lelki nyugalom tükrét erőltetted arcodra, mintha sértené személyedet ez az útszéli incidens, amelyet még arra sem méltatsz, hogy tudomást vegyél róla, bár egyre kellemetlenebbül döngetnek a palástos ember szavai, tekintetem mereven a pad támlájára csavarozott fogasra emelem, mintha ritka ereklyét bújtató szentségtartó lenne, megfogadom, hogy nem nézek fel semmi áron, történjék bármi is, s kapkodva, egyre nagyobb lemondással, mentségeket keresek számomra, mert az első pillanattól kezdve kényszerűen tudatosítom, hogy megint lakolnom kell tetteimért, s hiába is keresnék jobbnál jobb kibúvókat, és mentségemre felhozható érveket, azok erőtlenül hagynák el ajkam, összefüggéstelen sóhajtásokká fajulnának, s ekkor dacára a lelkedben dúló megfoghatatlanul szétömlő indulatoknak és érzéseknek, hirtelen úgy érzed, hogy valamilyen fekete tárgy repül feléd, s a pillanat tört része alatt, míg reflexmozdulattal felkapom fejem, hogy látómezőmbe fogadjam és meghatározzam a feltehetően felém tartó testet, amelynek esetleges elhárítására automatikusan mellem elé húzom ökölbe szorított kezem, látod és hallod, hogy az előtted 322