A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988
Talamon Alfonz - A képzelet szertartásai
A képzelet szertartásai Egy templom egyszerű vaskorláttal elkerített mellékhajójában, töredékekben fennmaradt, erősen elmosódott freskó alatt, ébenfeketére pácolt, gazdagon faragott padsor első sorában toporogsz, szüntelenül emelgeted a kopott, mértani mintákkal teleszőtt szőnyeggel leterített jéghideg márványkockákon nyilván egyre elviselhetetlenebbül fázó lábadat gyér gyertyafény-világításban, amely talán szemed kápráztatásával szinte még fokozza a homályt, s úgy tűnhet fel számodra, hogy az aranyozott keretű szentképeken ábrázolt bibliai jelenetek és tájak alkonyati tündöklésükben terjesztik ki a templom terét a horizontig, pedig tudhatod, hogy alakjaik fénytelen, matt pompája pislákoló mécsesekből ered, de bárhogy is erőlteted képzeletedet, fantazmagóriának tűnhet számodra, hogy a festményeket a kinti, majdnem minden valószínűség szerint harmatfalóan ragyogó napfénybe képzeld, mert hozzád csak a színes üvegeken megszűrt, szétszórt sugarak jutnak el, hajnalpírlehelte körvonalakat rajzolnak alakodnak, ahogy a faragott pad fölé görnyedsz egy bazaltlap falba illesztett felirata mellett, amelyet az apró, árnyékba bújó, alig kivehető betűk miatt a legnagyobb valószínűség szerint el sem tudsz olvasni, de nyilvánvaló, hogy egy sírkamra vagy kripta nyüása, amely lehetne akár a te családodé is, és bűnbánó, zsolozsmázó ajkaidról ítélve elképzelhető, hogy egyik közeli hozzátartozódat búcsúztatják a szentélyben, amelynek valamelyik falán címeretek is megbújhat, s a gyászszertartás tényét látszik alátámasztani fekete bársonyöltönyöd meg nyakkendőd is, amelyet csak kivételes alkalmakkor veszel fel, sőt templomba is ritkán jársz, s közelebbről megvizsgálva testhelyzeted, feltűnnek imára kulcsolt ujjaid, vértelen, könnyek szabdalta arcod, bár utánad üresen tátonganak a párnával leterített padsorok, feltételezhető, hogy mint a legközelebbi hozzátartozót ültettek előre, míg a többi gyászoló az időpiszkította árkádos galéria oszlopai mögött mormolja könyörgését, onnan fürkészi fájdalmad nagyságát, s csak akkor fognak dolmányos varjakként ellepni, mikor az eltávozott emlékének tisztelegve, könnypárás szemekkel sorakoznak fel előtted, gyámolítóan szorongatják a kezed, arcodat 316
