A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Rácz Olivér - A konda

soknak, őrjöngő félelmében szívvel-lélekkel kiszolgálta őket, felesküdött Szálasi nemzetvezetőre, és a kamarás úr halála után, fütyülve az egyházi hatóságokra, a nyilasok jóváhagyásával ő vette át az iskola vezetését. Rogóczi igazgatóhelyettes urat bevonultatta „kisegítő segédszolgálatra". A konda — megint a másik kondáról van szó — szétverése után ezért népbíróság elé került, ahol könnyezett. De ez már megint egy másik történet, a siralmas befejezésével egyetemben: nem tartozik ide. Petres tanár úr semmit sem vett át; Petres tanár úr mogorván, szótlanul végezte a dolgát, és titokban hordozta az élelmiszert, ruhaneműt a présházba. Petres tanár úr présházában a kutya sem kereste — szó szerint: a nyilasok betanított kutyákkal is szimatoltattak a rejtőzködő zsidók után — Klein Magduskáékat. Petres tanár úrról mindenki tudta, hogy antiszemita. — Isten vele, tanár úr — mondta a kislány az ablak alatt. — Köszönöm, hogy érdekli a sorsom. De most már úgyis mindegy. A gyerekek nagyon szeretik magát, tanár úr — mondta kedvesen. — Sok szépet mesélnek magáról... Kár, hogy én már nem lehetek a tanítványa. — Ki tudja, Magduska, talán majd egy másik iskolában — mondta Pákh bizakodva, erőltetett derűvel. — Nem tart már soká: a fenevadat megállítják, és minden jóra fordul... A kislány szép, fekete szemében újra felvillant az ellenséges láng. — Megállítják? Ki állítja meg? A tanár úr, itt, az ablakban? Vagy Donáti tanár úr, a katedrán, a fekete tábla előtt?... Elnézést, már megint pimaszkodom — mondta aztán halkan, és megismételte: — Isten vele, tanár úr. Nem ácsoroghatok itt, az ablaka alatt: még megszólnák miatta a tanár urat... — Ugyan — mondta Pákh elutasítóan, aztán váratlanul elmosolyodott. — De valóban nem állhat itt, az ablak alatt: nem illik, hogy ifjú hölgyek férfiak ablaka alatt ácsorogjanak. Viszont a tanárát, vagy majdnem tanárát meglátogathatja: jöjjön be, a házinéni is itthon van, nyugodtan bejöhet. Kérem... — Nem tudom, Kárády néninek kedvére lesz-e, ha bemegyek — mondta a kislány mereven. — Miért ne lenne kedvére? — sürgette Pákh. — És különben is: mi köze ehhez Kárády néninek? Ez az én lakásom, és azt hívok ide, akit akarok. Más tanítványaim is jártak már nálam. Szeretnék elbeszélgetni magával, Magduska... Kérem... A kislány elpirult, habozva elgondolkozott, aztán dacosan, feszes, kimért léptekkel megindult a kapu felé. 289