A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Rácz Olivér - A konda

De amikor már bent volt a szobában — Pákh az udvarig eléje sietett, bevezette, hellyel kínálta —, Pákh úgy érezte, ő jött zavarba, nem a kislány. A kislány egészen természetesen viselkedett, elfogódottság nélkül körülnézett a kis szobában, szemügyre vette a könyvespolcot, egy futó pillantással elgyönyörködött az asztalon álló virágokban, aztán elismerően megjegyezte: — Szép szobája van, tanár úr. Már jártam itt, gyakran, de azóta átrendezték. Ez volt a legjobb barátnőm szobája: Kárády Katié. Két évvel járt felettem. Ő most a felső kereskedelmibe jár, a maga szülővárosában, tanár úr, látja, ezt is tudom magáról. Oda, ahova én szerettem volna ez idén beiratkozni... — Nem vették fel? — kérdezte Pákh rekedten és merőben fölöslegesen. A kislány csodálkozva pillantott rá. — Nem is adtam be a kérvényemet. Minek? Pákhot ettől még nyomasztóbb zavar fogta el. Eszébe jutottak a kislány előbbi szavai: „Megállítják? Ki állítja meg?... Csakugyan, ki? Ő, a tanulmányi halasztásával és a folytonos, ügyeskedő helyezkedésével, vagy Donáti tanár úr a körzőjével és vonalzóival? A kérdés kínzóan az elevenébe hatolt, és akkor döbbent rá, hogy erre a kérdésre nem válaszolhat. Nincsen hozzá joga. A kislány megérezte Pákh zavarát; néhány semmitmondó szó után felállt, rendszeretően lesimította a szoknyáját. — Köszönöm, hogy behívott, tanár úr. Most már mennem kell: az édesanyám vár... Nem, ne kísérjen ki, tanár úr: az imént hallottam Kárády néni hangját az udvaron. Kérem — nekem most nagyon kínos lenne, ha kikísérne... Pákhot meglepte a kislány kiegyensúlyozott, józan koraérettsége, s ettől egy régen hallott vagy olvasott bölcs mondás jutott az eszébe: A halál közelsége gyorsan érlel... Éppen ezért hosszan, melegen kezet szorított a kislánnyal, aztán az ablakból nézte, amint Klein Magduska kilép a kapun. Az utca túlsó vége felől akkor viharzott el a hazafelé vágtató konda. Pákh meg akarta állítani a kislányt, várja meg, amíg a konda elporzik az ablak alatt, de ekkor a háta mögött megszólalt Kárádyné kedves, dallamos hangja: — Ej, ej, tanár urak!... Hát mégsem teszik be azt az ablakot?!... Mind bejön az a büdös sertésszag a szobába! 290