A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Rácz Olivér - A konda

A kislány dacos, ellenséges mozdulattal elfordította a fejét, aztán a cipője orrát vette szemügyre, majd fanyarul elmosolyodott. — Tudom, hogy rondán és pimaszul viselkedtem — mondta halkan. — Valaha nagyon szerettem Donáti tanár urat. Géza bácsit... De ez még akkor volt, amikor én is egy voltam a többi közül... — Most nem az? — kérdezte Pákh csendesen. — Nem. Az apám munkatáborban van. A többi gyereké katonatiszt. Az enyém is az volt az első világháborúban. Kitüntetései vannak meg sebesülési érme. Most pedig ZS-M — Zsidó Munkaszolgálatos. De szólítják büdös zsidónak is... Te, büdös zsidó, ott! Futás!... Én pedig a lánya vagyok. A lánya, aki elsőben és másodikban még tiszta kitűnő voltam: osztályelső... — Harmadikban is — mondta Pákh szelíden. — Donáti tanár úr mondta. A kislány hevesen, tagadóan megrázta a fejét. — Harmadikban már nem tanultam. Akkor már tudtam, hogy fölösleges. Kizárólag a hajdani jó híremnek köszönhettem a kitűnőket. Csak az osztályfőnököm vette észre, hogy nem tanulok. Petres tanár úr. Petres tanár úrnak éles szeme van. Örökké rajtam nyargalt. Valahányszor észrevette, hogy nem figyelek oda, elgondolkozom — volt min, tessék elhinni —, nyomban kirángatott a táblához. Petres tanár úr antiszemita... Pedig Petres tanár úr nem volt antiszemita. Sőt Klein Magduskát sem azért „rángatta ki a padból, valahányszor elgondolkozott", mintha hivatásos zsidófaló lett volna — éppen ellenkezőleg. De Klein Magduska ezt akkor még nem tudhatta. Mint ahogyan a „népek" sem tudták biztosan, hogy Petres tanár úr valóban a gyerekekkel műveltette-e a kertjét, vagy talán a gyerekek kedvéért művelte a kertet: sok minden egyébbel egyetemben ez most már örökre eldöntetlen kérdés maradt. De Klein Magduskát és a mamáját - Pákh ezt is csak évek múltán tudta meg — Petres tanár úr bújtatta el a kis szőlője présházában, amikor a meghatározott napon és a megszabott órában be kellett vonulniuk (legszemélyesebb használati tárgyaikkal felszerelve: karóra, nyaklánc, jegygyűrű nem tartozott a legszemélyesebb használati tárgyak közé — ezeket a keretlegények, tábori csendőrök a későbbi „bevagonírozás" alkalmából kalapba, zsákba gyűjtötték) a téglagyári gettóba. Petres tanár úr nyújtott nekik menedéket, nem Donáti tanár úr. Donáti tanár úr ezekben a hónapokban már csak sóhajtozott, olykor káromkodott, s végül tökéletesen összetört, megrémült, és behódolt. Behódolt a nyila288