A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Rácz Olivér - A konda

tizenötödike után, amikor a Kormányzó Úr Őfőméltósága különbékét óhajtott kötni a szövetségesek nyugati szárnyával (a keletivel nem), Kondor karjáról ismét letépték a karpaszományt, és helyette megkapta azt, amire az uralmon lévő rendszer szerint eleve elhivatott volt: a csákányt és a lapátot. Egyelőre azonban, és ezt nem lehet eléggé gyakran és eléggé megilletődött hangon elmondani, szép és kellemes volt az élet a háború viharaitól még távol eső kis városkában, és aranysugaras őszi nap volt akkor is, amikor Pákh alkonyattájban, szokása szerint a nyitott ablakon kikönyökölve és a hazafelé robogó kondára várva (Kondor aznap éppen szomszédolt valahol) megpillantotta az utca túlsó oldalán Klein Magduskát. S mert az útszéli fák pirossárga lombján még átmosolygott a napsugarak aranya, Pákh halkan kiszólt az ablakon: — Magduska! Klein Magduska! A kislány meglepetten, megütközve fordult a hang irányába. — Hozzám tetszett szólni? S noha az emlékezetes matematika javítóvizsga óta egyetlenegyszer sem találkoztak, Pákh a kislány szemének az ellenséges villanásából látta, hogy a kislány is felismerte őt. — Magához, Magduska — mondta mosolyogva. — Átjönne ide egy pillanatra? A kislány tétován körülnézett, aztán átvágott a keskeny úttesten, és kelletlen arccal megállt az ablak alatt. — Tessék parancsolni — mondta hangsúlytalanul, pontosan úgy, mint ahogyan a javítóvizsgán válaszolgatott. — Nem haragszik, hogy megállítottam? — Tessék parancsolni — ismételte meg a kislány az előbbi hangon, és elnézett Pákh feje mellett. Pákh zavarba jött. Voltaképpen ő maga sem tudta, miért is szólította meg a kislányt, mindössze az volt a homályos érzése, mintha valami tisztázatlan, befejezetlen dolog lappangana kettőjük között. — Magduska — mondta aztán habozva —, tudom, hogy semmi közöm hozzá, azt is tudom, hogy maga már nem az iskola növendéke, és nekem nincsen jogom kérdéseket feltenni magának - ha nem akar, ne válaszoljon. De mégis nagyon őszintén és nagyon barátian érdekelne — hiszen tudja, hogy csak néhány hete élek a maguk kis városkájában, és sok mindenről nem tudhatok —, mondja, Magduska, miért viselkedett Donáti tanár úrral olyan visszautasítóan a múltkor? 287