A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Rácz Olivér - A konda

hogy feltétlenül jöjjek el. A kamarás úr pedig ma délelőtt értem küldött. Az édesanyám azt mondta, hogy nem utasíthatom vissza a kamarás úr meg Rogóczi igazgatóhelyettes úr jóságát. Ezért jöttem el. De nem készültem. Én nem akartam eljönni a pótvizsgára — ismételte meg konokul. — Nekem jó már az elégtelen is — mondta fásultan. — Elmehetek? Donáti kínlódva a tábla felé fordította az arcát. — Az érintőt felrajzoltad, helyes. Kikapta a kislány kezéből a krétát, nyers, durva mozdulattal sebesen egy merőlegest húzott az érintőre. Nyikorgott belé a kréta, és recsegett a tábla. - Nos, milyen szöget zár be a te érintőd a kör középpontján áthaladó merőlegessel? Derékszöget, igaz?... Rendben van. Elmehetsz. A kislány köszönés, meghajlás nélkül távozott. Pákh tátott szájjal bámult utána. — Mi volt ez? - kérdezte értetlenül. De Donáti nem figyelt rá. Kapkodó mozdulattal zsebkendőt kotort elő a belső zsebéből, az arcát kezdte törülgetni. Pákh akkor látta, hogy Donáti homloka, arca merő verejték. — Mi volt ez? — kérdezte még egyszer. — Pótvizsga — válaszolta Donáti kurtán. — Javítóvizsga — mondta rekedten. — És te voltál a cenzor. Nem vetted észre? Javítóvizsga. Megértő cenzor voltál; sokat segítettél - fűzte hozzá még rekedtebben. A hangjából sugárzott a tehetetlen düh. — Nem értem — hebegte Pákh. — Átengeded? Én úgy hajintottam volna ki, hogy a lába sem éri a földet. Hiszen egész idő alatt packázott veled. Velünk — helyesbített sietve, hogy meg ne bántsa Donátit. — Kihajintottad volna, mi? — kérdezte Donáti immár kirobbanó dühvel, és Pákh akkor kezdte megérteni, hogy Donáti dühe nem a kislány ellen irányul. — Tudod te, ki ez a kislány? — támadt rá Donáti hevesen. — Két éve még az iskola büszkesége volt. Klein Magda. Zsidó lány. Zsidó — érted?!... Összesen tizenkét izraelita tanulónk van — folytatta csendesebben. — Sohasem volt velük semmi bajunk. Nekik sem velünk. Kivéve az ünnepeiket, mert azokat a kamarás úr könyörtelenül megtartatta velük. Elsősorban a zsidó nagyböjtöt, a jom kippurt. Minden héten kétszer befogatott, és a saját hintóján hozatta be a zsidó hittanórára a rabbit, noha a rabbi mindössze ötpercnyire lakik az iskolától. De egyszer — folytatta fanyar, emlékező mosollyal — a rabbi megbetegedett, vagy nem volt odahaza, mit tudom én, és akkor a kamarás úr sábeszdeklit 270