A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Rácz Olivér - A konda

mind végeztek. Majd, ha egyedül leszünk. Majd meglátod — mondta ugyanolyan nyomatékosan, mint ahogyan Rogóczi igazgatóhelyettes úr közölte Pákhkal ellenőri tisztének feladatait. — Majd meglátod... Délidőre járt, mire a húsz-egynéhány javítóvizsgával végeztek. Meglehetősen magas arányszám egy háromszázhúsz tanulós iskolához képest, gondolta Pákh meglepetten, miközben elnézte az izguló, halálsápadtról bíborvörösbe váltó, színjátszó kis arcokat. Magas lehet a mérce, gondolta elismerően, s abban a pillanatban elhatározta, hogy ő is szigorú lesz. Igazságos, de szigorú. Éppen ezért fokozott kíváncsisággal várta a bejelentett matematika vizsgát. Nem tudta elképzelni, mi az, amit majd meg kell látnia. Amikor az utolsó kis levizsgáztatott is kibotorkált a tanári szoba ajtaján — a vizsgák, nyilván a hatás fokozásának a kedvéért a tanári szoba különböző szegleteiben zajlottak le —, Donáti tanár úr kitárta az ajtót, és ünnepélyesen kiszólt a folyosóra: — Klein Magduskát kérem. Matematikából. Aztán a tanáriban maradt, a holmijukat, jegyzeteiket, tanszereiket rakosgató tanárokhoz fordult: — Kérem a kartársakat — mondta komoly, szigorúan figyelmeztető hangon —, ahogyan az osztályozókonferencián megbeszéltük. Megjegyzés, véleménynyilvánítás — nincsen... — Én már itt sem vagyok — kapta fel Piriké elsőnek a bevásárlószatyrát, és elrobogott. — Nna, én sem — mondta Petres tanár úr — természetrajz, mezőgazdasági ismeretek —, és fanyar mosollyal az arcán ő is elsietett. A tanári szoba pillanatok alatt kiürült. Utolsónak Rogóczi igazgatóhelyettes úr hagyta el a helyiséget. — Nem kellett volna megbuktatni — szólt vissza az ajtóból rosszallóan. — Én már akkor ellene voltam... — Azt nem lehetett! — kiáltott fel Donáti tanár úr tiltakozva. — Mit szóltak volna a többiek? Egekbe kiáltó igazságtalanság lett volna a többiekkel szemben! Ezt te magad is elismerted, igazgatóhelyettes uram! Rogóczi igazgatóhelyettes úr tehetetlen kézmozdulattal széttárta a két karját, aztán a többiek után sietett. Mosom kezeimet, jelezte a kézmozdulat, az iskola egyházmegyei jellegéhez híven, nagyon stílusosan, és Pákh érdeklődve pillantott az ajtó felé. Értelmes arcú, koraéretten fejlett, nyúlánk, csinos kislány lépett be 267