A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Rácz Olivér - A konda

rajta: ha Pákh nem tudta volna, hogy negyedikes volt, tizenhat-tizenhét évesre becsülte volna. Hosszú, hullámos fekete haját hátul, a tarkóján élénkpiros szalag fogta össze, szép, fekete szeméből ész és intelligencia sugárzott, de egyúttal valami konok dac is. A kislány szótlanul megállt a tanári szoba legutolsó ablaka előtt felállított, hordozható fekete tábla mellett, és egykedvűen várakozott. — Nos, Magdus — szólította meg Donáti tanár úr nyájasan —, mi ketten eléggé régóta ismerjük egymást: bizonyos vagyok benne, hogy nagyon hamar túl leszünk az egészen. A kislány nem válaszolt, mindössze félreérthetetlenül, megvetően elbiggyesztette az ajkát. Pákh meglepetten pillantott Donátira, de Donáti, noha szemlátomást zavarba ejtette a kislány hallgatása és néma arcjátéka, úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre, csak a hangja lett kevésbé nyájas, amikor, inkább időnyerés céljából, mint biztatásul, megkérdezte: — A nyáron alaposan felkészültél az anyagból, igaz? Tudod, hogy ha most úgy felelsz majd, ahogyan régente szoktál, akkor dicséretes osztályzatot is írhatunk a bizonyítványodba, igaz? Hát persze hogy felkészültél - mondta, s kiérzett a hangjából, hogy inkább önmagát igyekszik meggyőzni, mint a kislányt buzdítani. — Nem készültem — válaszolta a kislány gondolkodás nélkül, halkan, hangsúlytalanul. Donáti úgy tett, mintha nem hallotta volna. De a keze remegett, amikor a kislány felé nyújtotta a krétát. — Nos, kezdjük talán egy egyszerű egyenlettel — mondta csendesen, s a hangjában most már félreérthetetlenül vibrált a fojtott feszültség. — Jó lesz? — Nekem mindegy — mondta a kislány az előbbi, hangsúlytalan egykedvűséggel. Donáti ismét úgy tett, mintha nem hallotta volna: hangosan, gondosan ügyelve minden szótagra, lassan diktálni kezdte a példát. A kislány kelletlen mozdulattal fogta a krétát, ugyanolyan kelletlen, érdektelen arckifejezéssel felírta a táblára a Donáti által feladott egyenletet. — Helyes! — kiáltott fel Donáti megjátszott, tanáros élénkséggel, amikor a kislány leírta a feladvány utolsó tagját. — Nagyon helyes! Meglehetősen egyszerű, egyismeretlenes egyenlet volt; annyira könnyű és átlátszó, hogy még Pákh is, akit sohasem érdekeltek különsebben az 268