A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Hogya György - Álarcok kora

Olyan helyet talált a kávéházban, ahonnan a fali tükrök segítségével mindenkit láthatott, ez ugyanis elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az ajkakról olvassa le az emberek mondatait. Erről a tulajdonságáról az anyján és a főnökein kívül szinte senki sem tudott, így aztán, mivel szerencsés alkat is volt, jólöltözöttsége, jó modora, mosolygós képe és köztudott süketnémasága oldottabbá varázsolta az embereket a társaságában. Mellette ülve kevésbé vigyáztak szavaikra, és többet árultak el magukról. Aurél pedig odafigyelt. Odafigyelt, hiszen az álarcok újabb és újabb megnyilvánulásainak lehetett tanúja, mégha gyakran csak felszínes őszinteségek és igazságok keveredését tapasztalhatta is. Világos volt számára az is, hogy ezek a jelenetek, ezek az emberek és ezek a tulajdonságok, bár részei a valóságnak, nem magát a valóságot jelentik, és ez a tudat rendkívüli izgalommal töltötte el. Lázba hozta, és nem engedte elaludni. Otthon, jól berendezett szobája békés magányában is a napi történteket elemezte, érvelt, és heves mozdulatokkal kísért vitákba bocsátkozott. Ilyenkor a másik világot játszotta tovább, a másság világát, az álarcok világát, amely istenné avatta. Olyan lénnyé, aki a lehetőségek világában megadva szereplőinek az önismeret alapvető premisszáit, kiismerte az álarcok raffinált logikáját, és a teljesen lemeztelenített lelkeket a kaméleoni gyorsaságú kötelező udvariasságtól mentesen láthatta. Éppen ezért egy őrültnek sem hitt. Sem a logikáját nem hitte, sem a logikátlanságát. Kereste ajkán a szavakat, szemében az értelmet, és esze ágában sem volt megfosztani saját világát ettől az embertől. Azon az estén, miután „elbeszélgetett" anyjával és kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, hogy kedvenc könyvét olvasgassa, különös jelenetek sora vette kezdetét a házban. Mikor kigyulladt a csengetést jelző piros lámpa, nem nagyon törődött vele, és hagyta, hogy anyja nyisson ajtót. Csak arra lett figyelmes, hogy a szobába idegen emberek áradata özönlik. Nyugtalanul anyjára pillantott, hátha az magyarázattal tud szolgálni a történtekre, de az is csak tanácstalanul állt az ajtóban, és elképedve pislogott a kezükben álarcot tartó férfiakra. Eltartott egy ideig, míg elmagyarázta nekik, hogy a fia süketnéma, ám vezetőjük, rikító színű, házilag összevart ruhában mozgó, mosolygós képű férfi nemigen vett tudomást a bejelentéséről, sőt a hallottak mintha csak tovább növelték volna a buzgalmát. Aurél elé lépett és mondott neki valamit, ám az az elképedéstől képtelen volt „elolvasni" a szöveget, és csak zavartan nézett rá. Ekkor a szereplők, akik eddig valamennyien cirkuszi ruhákban várták a „beszélgetés" végét, feltették maszkjaikat, és játszani kezdtek... 201