A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - A földi

előszobába: földi, földi, e szó nyomán próbál eligazodni. Persze néhány pillanat kevés. Az idegen már mellette áll, s látja, az ő zavarából lopja mosolyát, de inkább vigyor ez, arccsontokra feszülő erőlködés: az arcizmok begyakorolt állapota, ami naponta szükséges az élethez, a vigyázáshoz, a váratlan helyzetekhez, sokszor a percekhez. Egy arc, amelyen már a találkozás első pillanataiban látni a készenlétet. „Feltűnő", regisztrálja magának. Kényszeredetten vendégére mosolyog, továbbtessékeli, s közben fürkészi, fürkészi az arcát, de nem ugrik be semmi. — Csakugyan földiek vagyunk? — Onnantól vagyok én is, víz menti. Bodrog, Tisza, Latorca, jól mondom Vízköz határait? A háború után sodródtam oda, Sóházára. Beházasodtam. Biztosan találkoztunk többször is, biztosan. Rokonságom mint az apró krumpli. Azok most is ott élnek, ahol születtek. — „Valami hasonlít apámra ezen az arcon", mozdul közelebb a képviselő, „szókincse teljesen más, néha talán egy-egy szó, ám a mosolya, de nem is az, hanem ahogy megkeseredik arcán a mosoly." —Ezért is bátorkodtam, tisztelettel, legalább kezet fogni, mert a földieknek a képviselő elvtárs a nagy szó: a Parlament. Nekünk ez fogalom. Arról a földről ember ilyen magasra még nem ugrott, jól mondom? Ezt mondják mások is, sokan mondják így. Azért is jöttem, hogy ezt elmondjam. — Elnézést, nem értettem a nevét. — Tekla, egyszerű név, könnyű megjegyezni. Forradás keresztezi a vendég homlokát, amely, ha a képviselő szól, hirtelen kivörösödik. Ilyenkor a jövevény fokozottan figyel. Megfeszül. Ha ő jut szóhoz, megenyhül arcán a görcs. „A saját szövegére felkészült, a kérdésektől viszont tart, mintha attól félne, hogy képtelen lesz folytatni, ha abbahagyja a beszédet", tűnődik a képviselő. „Vagy talán zavartsága okozza." Pereg a visszaolvasás gonosz kis masinája; valami felrémlik egy pülanatra; forradásos homlok, negyvenhat körül beszéltek egy emberről, aki a demokrata bálok hajnalán nótázás helyett harsogva nevette végig a főutcát. Féltek tőle. A beszolgáltatások idején beszéltek egy emberről, aki kegyetlenül megkövetelt mindent; ha nem volt tojása valakinek, megválthatta magát hússal, zsírral, gyapjúval, vagy amije éppen volt; a csereberét elnézte, de üres kézzel nem távozhatott tőle egy fia paraszt sem. A jegyrendszer nagy szükségeiben emlegettek egy embert, akinek táskájában csomagszám volt cukorjegy, s azzal tapasztotta be a menyecskék száját, ha szerelmi kívánalmának ellenálltak. 19