A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - A szabadság szomorúsága

ismerősöm pedig egyáltalán nem ütközött meg a szemtelen hangon, hanem odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét. — Helyesen tetted, hogy fölkerestél. Ne félj, minden rendben lesz, fel fognak venni. És most átmegyek az étkezőkocsiba, hogy amíg megemésztitek, amit mondtam, ne kelljen kerülgetnünk egymás tekintetét." Kollégánk tévedett. Bár voltak még illúzióink, s nem fogadtuk el egészen, hogy a cél szentesítheti az eszközt, nem vetettük meg őt. Persze neki is tudni illett, hogy az eszköz igenis meghatározza a célt, jobban mondva, a választott eszköz mindig módosítja a célt, s nem egészen oda érkezünk meg, ahová elindultunk. „Édes illúzió, miért is foszlasz szét oly hirtelen a rideg valóság hatására" — teszi fel a kérdést Mednyánszky Alajos is. S a sztrecsényi vár úrnőjéről szóló története így folytatódik: „A valóság pedig az, hogy mikor a várat és a kápolnát (ez utóbbinak nyoma sem maradt) a Thököly-féle forrongások idején feldúlták, Zsófia holtteteme sértetlenül került elő; átvitték Teplicska falusi templomába, ott pihen a lore tói kápolnában. A sekrestyés kívánságunkra felnyitja a koporsót, s látni lehet a jámbor és szentként tisztelt asszony teljes épségben megmaradt, összeaszott testét fekete tafotaruhában, amit néhány évenként váltani kell. A koporsó felett függ a képmása; közte és a tetem között egyes látogatók hasonlatosságot vélnek felfedezni, de nekünk ez nem sikerült." Társaságunk ennyi metafizika, önleleplezés és irodalom hallatán erősen megszomjazott, kivált amikor megtudtuk, hogy az étkezőkocsiban pilseni sört árulnak. Nemsokára csak hárman maradtunk a kupéban. Kisvártatva vonatunk lassítani kezdett, majd megállt a nyílt pályán. Legalább húsz percig vesztegeltünk, ma már tudom, hol — a semmiben. Hamar kiszámítottuk, hogy valahol Sztrecsény vára vagy Margita sziklái környékén állt meg a vonat. Amikor azonban lehúztam az ablakot, tekintetem az este tömör fekete falába ütközött; akárha valamelyik égbe nyúló hegy gyomrában akadtunk volna meg. A külső világ vastag fekete páncélján fénysugár sehol sem ütött rést, csak a Vág fülsiketítő zúgása hallatszott a fal mögül. Gyorsan becsuktam az ablakot. — Indulhatnánk — türelmetlenkedett az a vörösesszőke hajú tanárnő, akinek az idegeit nagyon megtépázta már a többéves pedagógusi praxis sokféle nyomora. Később, éjfél előtt, immár a kassai szállodában, ennek a kolléganőnknek a szobájában mind a hatan összejöttünk. Kolléganőnk, akinek máskülönben Margit (vagy Margita?) a keresztneve, remek füstölt 193