A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - A szabadság szomorúsága

állapotának jobbra fordulását illetően, anyám pedig velem volt elégedett, azt hallotta tőlem, amit hallani akart. Nem sejtettem, hogy néhány nap választ csak el a teljes összeomlástól. Anyám összeterelte húgaimat, majd ő maga is átöltözött. Elmentek nagyanyámhoz, apám anyjához, hogy megvigyék neki a jó hírt. Én, arra hivatkozva, hogy sok a tanulnivalóm másnapra, otthon maradtam. Anyám bejelentette, hogy talán későn jön haza, s az is lehet, hogy a húgaim nagyanyámnál maradnak éjszakára. Valószínűnek látszott, hogy így is lesz. Ha anyám látogatóba ment, legtöbbször késő este került csak elő. Később, az önvád és lelkiismeret-furdalás hónapjai alatt gyakran tettem fel magamnak a kérdést, nem én irányítottam-e úgy az eseményeket, hogy azok végül is ellenem forduljanak, s kis híján elveszejtsenek. A vád első pontjában ártatlan voltam. Hiszen apám megbetegedéséért nem terhelt felelősség. A többiben azonban nem álltam már ilyen tisztán magam előtt. A lányt, akivel akkor jártam, Katinak hívták. Kétségtelen, hogy azon a szerencsétlen napon, amikor apámat meglátogattam a kórházban, többször is gondoltam rá. Úgy, mint más napokon. S mivel egymás bárgyú bámulásából elegünk volt már, ugyanazok a bűnös gondolatok kísértettek mindkettőnket. Egyszer majdnem sor került már a dologra Katiéknál, de megjelent a színen Kati anyja. Később sokat gyötört a gondolat, vajon eleve nem arra spekuláltam-e, hogy anyám, hallva apámról a jó hírt, felkerekedik és elmegy otthonról. Nem tudom. Az azonban biztos, hogyha azt mondom, apám haldoklik (hiába, tudat alatt tisztában voltam az igazsággal), anyám nem mozdul ki otthonról. A tényeket kicsit leegyszerűsítve, de nem meghamisítva, az önvád így fogalmazódott meg bennem akkor: nem az igazságba vetett hit, és nem valami esztelen, irracionális remény kergetett anyám előtt hazugságba, hanem az a titkos szándék, hogy anyámat és a húgaimat eltávolítsam a házból, s odacsalogassam a lányt, akivel már nagyon régen szeretnék lefeküdni. Bármi legyen is az igazság ebben az ügyben, egy órával azután, hogy anyám elhagyta a házat; ott ültem kettesben Katival a nappaliban, s apámról beszéltem nekik. Elmondtam, hogy hordágyon vitték ki a házból, hogy alig ismertem rá a kórházban, úgy megváltozott. — Most én vagyok a férfi a házban — hencegtem. — Ennek lassan így kell lennie. Ők megöregszenek, mi pedig felnövünk. — Tényleg olyan beteg? — kérdezte Kati. — O, igen! — mondtam. — Nagyon beteg. Bár egy kicsit jobban van már. Ő mondta, de én nem hiszem. Gondolom, csak az anyám kedvéért mondta. Hogy megnyugtassa. 190