A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - A szabadság szomorúsága

jövök lefelé a lépcsőkön, majd meglehetősen magamba roskadva vagy inkább töprengve, elhagyom a kórházudvar területét. Alig pár lépésre távolodtam csak a kórháztól, amikor apám egyik régi barátjába botlottam; természetesen tudott már róla, hogy apám kórházban fekszik. — Hogy van apád? - kérdezte. — Jobban — mondtam. — Sokkal jobban van már. — Hát ez nagyszerű — mondta apám barátja. — Egy olyan derék embernek, mint az apád, nem is szabad betegnek lennie. Pontosan így gondoltam én is. Később többször eltűnődtem, miért mondtam azt, hogy apám sokkal jobban van, mért nem elégedtem meg a valósághoz közelebb álló, kisebb hazugsággal. A válasz persze egyszerű. Éppen azért nem, mert a kisebb hazugság közelebb állt volna a valósághoz. Mert én is úgy gondoltam, olyan tisztességes ember, mint az apám, nem lehet súlyosan beteg. Ez ellentmondott volna az igazságról alkotott elképzelésemnek, s azt jelentette volna, hogy a valóságban nem minden történik úgy, ahogy annak szükségszerűen történnie kellene. Azt szerettem volna, hogy apám igenis sokkal jobban legyen, s miután kimondtam, hogy sokkal jobban van, el is hittem, hogy ez az igazság. Ennek fényében átértékeltem, amit az előbb a kórházban a saját két szememmel láttam. Most már úgy rémlett, nem is változott meg annyira apám arca, inkább én voltam a hülye, hogy nem ismertem őt azonnal meg, és hogy úgy megrémültem. Arra is azonnal találtam magyarázatot, miért nyitotta ki apám olyan nehezen a szemét. Nyilván elkábította a sok altató és fájdalomcsillapító, amit megetettek vele vagy beleszurkáltak. Mikorra hazaértem, apám körül bennem már csaknem minden rendben volt. De miközben megpróbáltam anyám előtt derűs arcot vágni, a feszültségtől azért vibrált egy kicsit a hangom. — Láttad? — kérdezte anyám. — Hát persze. — És? Hogy van? — Igazán jól — mondtam. — Nem igaz. — De igen. Sokkal jobban van. — Esküdj meg! — Esküszöm — mondtam. - Azt üzeni, hogy jobban van. Ő mondta. — Biztos? — kérdezte anyám. — Biztos. Mindketten fellélegeztünk, s elégedettek voltunk a fejleményekkel. Én elégedett voltam, hogy nincs már bennem kétség apám egészségi 189